HITELES TÖRTÉNETEK
Makai Rozália gyermek- és családvédő



"Szeretlek fiam" - Nagy Zoltán története

Majdnem ötven évig éltem ateistaként. Nem volt semmi bajom a hívőkkel, jól megfértünk egymással. Életem úgy alakult, hogy hajléktalan lettem. Különböző nappali melegedőkben töltöttem el az időmet. Egyszer egyik sorstársam szólt, hogy este az Emberbarát Alapítvány jön oda. Mivel volt időm bőven, ott maradtam. Akik jöttek a Sion Gyülekezet tagjai voltak. Megfogott a szeretet, amit sugároztak magukból. Ezt követően igyekeztem minden alkalommal ott lenni. Végül úgy alakult, hogy elmentem a gyülekezetbe is. Nagyon kedvesen, szeretettel fogadtak. Ami nagyon fontos volt, senkit nem érdekelt, hogy hajléktalan vagyok. Ők ugyanúgy emberként kezeltek, mint bárki mást. Mindig volt idejük rám, megválaszolták kérdéseimet, kiigazították tévedéseimet. Nagyon jó volt, hogy nem erőltették a megtérést, hagyták, hogy főjek a levemben. Én pedig már heti három alkalommal is eljártam a gyülekezetbe. Közben elvetődtem a Meghallgatlak Klubba. Itt találkoztam Andrással.
Épp abban az időben szervezte az éjszakai szállást. Valahogy éreztem, hogy ezt a helyet az Úr vette védelme alá. Még a megnyitás előtt a "lépcsőházamba" indultam, amikor a villamosmegállóban egy hang azt mondta

"Szeretlek fiam!" Körülnéztem, senki! És én feleltem "én is Uram".

Tisztán éreztem, fizikailag is, nem vagyok egyedül. Van velem Valaki! Megértettem, hogy csak egy kicsit kell odafigyelni, és az ember észreveszi az Úr kezét, segítségét. Megértettem, hogy Ő csak annak tud segíteni, aki hisz Őbenne. Hálás vagyok, mert engem akkor sem hagyott magamra, amikor nem hittem Benne. És, hogy neki akkor is fontos voltam, amikor én még elutasítottam. Az életem azóta rendeződött. Megismertem a feleségemet, ma együtt szolgálunk. Barátokat, testvéreket találtam. Köszönöm az Úrnak, hogy figyelt rám, és olyan embereket használt fel eszközül, mint Bárdos doki, Árvai Pisti testvérek, és Menich András, aki végig bízott abban, hogy hittel ki fogok kerülni a gödörből. Még akkor is, amikor én már majdnem feladtam. (Hajlék Misszó)

A Parlamentben díjazták a rajzát * Teljes cikk itt!

Zámbó Adrián szülei néhány éve még azért küzdöttek, hogy fedél legyen gyermekeik feje fölött. Az apróságok gyorsan meghálálták a gondoskodást, a 9 éves kisfiú kitűnő tanuló, országos rajzverseny döntőse és remek sportoló, Balzsay Károly egyik legtehetségesebb tanítványa. Zámbóné Nagy Mária nagyon büszke a gyermekeire, ők tényleg Isten ajándékai, vallja az édesanya.
- Nagyon rossz körülmények között neveltük a gyermekeinket, az anyaotthontól kezdve a krízisszállókig sok helyen megfordultunk, míg végre talpra álltunk. Rengeteg segítséget kaptunk néhány embertől, és most végre saját otthonukba jöhetnek haza a fiaim - mesélte Zámbóné Mária, majd hozzátette, férje most is havat lapátol, hogy meg tudjanak venni egy könyvcsomagot a harmadikas Adriánnak. - Fiam már kiskorában eldöntötte, hogy ő bizony Nobel-díjat kap egyszer, de előtte építészmérnök lesz - mondja mosolyogva az édesanya. - Tudja, mi hívő család vagyunk, és a gyerekeket is Isten szeretetére neveljük, szerénységet, alázatot tanítunk nekik, és ebben az iskola maximálisan segít bennünket. Ők hívták fel a gyerek figyelmét a Szent Erzsébet Rajzpályázatra is. Ez egy országos pályázat volt, és a nyertes iskolás rajza díszíti az Erzsébet utalvány borítékjait. Adrián alkotását kiválasztották, vagyis bekerült az országban a 30 legjobb közé, és ugyan a végén nem ő nyert, meghívták a Parlamentbe egy díszes díjkiosztóra. (helyitema.hu)



Zámbóné Nagy Mária: A mi Atyánk kegyelme
Egy hajléktalan anya igaz története /részletek/

 Mottó "Megnyitom az én számat példázatokra, és kitárom,
amik e világ alapítása óta rejtve voltak."(Máté 13:35)

Első fejezet
Olyanok legyetek, mint a gyermekek...

Hol is kezdjem? A gyermekkoromra nem szívesen emlékszem. - Hányatott volt. Sokat imádkoztam Istenhez. Tudni szerettem volna, mi értelme van annak, hogy megszülettem, létezem. Édesanyámat sohasem ismertem. Nem jött hozzám soha a télapó, sem a Jézuska, születésnapi tortám sem volt soha. Fájdalmas emlékek ezek. A gyermekkorom így múlt el, amit nem is bánok. Mikor már önálló lettem, szerelembe estem, férjhez mentem. Férjemmel, Józseffel Budapesten éltünk, béreltünk egy kis lakást egy társasházban. Ő nagyon sokat jelentett számomra, tiszteltem és szerettem őt, mert mellette tapasztalhattam meg, mit jelent, hogy engem is tud valaki szeretni. Ő tanította meg a szeretet igazi megélését, ô mutatta meg a harmóniát, az igazi boldogságot. Aztán változás történt, édesanya lettem, megszületett a kisfiam, Adrián. Nehezen éltünk, a férjem sokat dolgozott, alig volt itthon, a fizetése mégis alig fedezte a lakás rezsijét. Én gyesen voltam a kisfiammal. Kevés pénzből éltünk, nagyon be kellett osztani, hogy mindennap jusson legalább a gyermekemnek ennivaló. Sokszor nem is érdekelt, hogy nem volt mit ennünk, mert a szabadulás a gyerekkoromtól és a kisfiam szeretete mindent felülmúlt. Boldogan éltünk ebben az albérletben. Életem nehézségekkel teli szakasza, amelyről szeretném ezt a könyvet elétek tárni, 2003 nyarán kezdődött. Annyira elhatalmasodtak anyagi gondjaink, hogy szégyelltem lemenni a sarki boltba, ahol az eladó kérdő szemekkel nézett rám, mikor csak egy darab csirkecombot kértem. De a zöldséges gúnyos mosolyát sem felejtem el soha, mikor két darab krumplit vásároltam náluk. Akkor már nagyon kezdtem elkeseredni. Én és a férjem zsíros kenyéren éltünk, de Adrián részére biztosítottuk a mindennapi főtt ételt és a cumisüvegnyi tejet. Akkor rebbent meg bennem a hit fogalma, mikor ott ültem és néztem alvó kisfiam arcát, mikor olyan békésen aludt az én kicsikém, és kételyeim közt elkezdtem imádkozni. Azelőtt nem volt személyes kapcsolatom Jézussal, minden este rutinból elmondtam egy miatyánkot, mielőtt elaludtam. Majd változás történt az életemben. Úgy éreztem, gyermeket várok. Már másnap elmentem az orvoshoz, aki kedvesen, mosolygósan közölte, hogy a szívem alatt ikergyermekek fejlődnek. Egy világ omlott össze bennem. Nagyon sírtam, életemben nem féltem még ennyire, ezernyi gondolat cikázott a fejemben… vetessem el őket? Adjam örökbe? Az életünk állandóan egy túlélőpróba volt, elfáradtam az élet terhét viselve, annyi mindenen keresztülmentem már az életben, annyi mindenkiben csalódtam, soha nem volt anya, testvér mellettem, akire számíthattam. Meg tudom-e adni nekik azt az anyagi biztonságot, a nyugalmat, szeretetet, ami egy gyermeket illet? Arra is gondoltam, inkább legyenek fent a gyermekeim az angyalokkal, mintsem a csillogó szemükbe kelljen majd mondanom, hogy kisfiam, nem, nincs rá pénz. Majd mély derengésemben egy hang egyre határozottabban kezdett beszűrődni a tudatomba. Az orvos szavait hallottam, ami eldöntött mindent: Már késő elvetetni. De ha megszüli őket, és úgy érzi, hogy nem tudja eltartani, és le tud mondani róluk akkor dönthet az örökbe adás mellett… Egyre halkabban hallottam az orvos hangját. Azt kívántam, bárcsak meghalnék! A következő hetekben más anyukák boldogan mentek orvosi vizsgálatra, én szomorúan, magamba roskadva, kételyeimmel együtt vártam, hogy sorra kerüljek. Az orvos közölte, hogy az ikrek nem a megfelelő ütemben fejlődnek. Nagyon megijedtem, és sírva elmondtam neki, hogy rengeteget éhezek. Orvosom akkor felajánlotta nekem a kórházi ellátást, felírta a címemet. Hazamentem. Azt már meg sem mertem említeni, hogy nekem van egy karon ülő gyermekem otthon. Teltek a napok, és a legnagyobb meglepetésemre becsengetett hozzám a gyámhatóság egy védőnővel.




Kedves mézesmázos szavakkal mondták, hogy Adriánt ideiglenesen állami gondozásba veszik, amíg meg nem szülöm az ikreket, és ez nagy könnyítést hoz majd számomra. Mintha a lelkemet vágták volna ketté, olyan fájdalom járta át a szívem és lelkem, de forrt bennem a méreg is. Hát nem ezt a segítséget vártam az orvostól. De ma már megbocsátottam neki, tudom, hogy ő csak a munkáját végezte. A védőnő volt az, aki felismerte bennem az igazi anyát, amikor letérdelve, sírva kértem őket, hogy ne szakítsák el tőlem a kisfiamat. Látták rajtam kétségbeesésem, hogy életem értelmét szakítják el most tőlem, ezért felajánlották, hogy egy családsegítő segítségével keresnek anyaotthont számomra. De mivel Józsefhez is ragaszkodtam, azt szerettem volna, hogy együtt maradjon a család, így azt ígérték, hogy családsegítőn keresztül keresnek egy hajléktalanszállót, ahol az egész család együtt maradhat. Mivel gyermekeket várok, és van már egy gyermekem, pár nap alatt lezajlik az egész ügyintézés. Ennek reményében boldogan mondtuk fel az albérletet, bízva abban, hogy most már nekem is és férjemnek is jut elegendő étel. Nagy örömmel, izgatottan mentem a családsegítőbe két nap múlva, de örömöm hamar szertefoszlott, mikor megkérdeztem, hogy hova költözhetek. S a családsegítő munkatársa közölte velem, hogy mégsem ilyen egyszerű a dolog, hetekbe is beletelik, amíg helyet találnak számunkra. Döbbenten és szomorúan mentem haza azzal a tudattal, hogy nekem viszont három napom van arra, hogy kiköltözzek az albérletből. Hamar eltelt az a három nap. Eljött a rettegett reggel, a kiköltözésé, el kellett hagynunk a biztonságot jelentő otthont, de nem volt más választásunk. Kértünk segítséget a rokonoktól, ismerősöktől, családsegítőtől, hogy addig fogadjanak be, míg rendeződnek a dolgok. De senkitől nem kaptunk segítséget. Itt tudatosult bennem, hogy nem marad más, mint az utca. Elkezdtem pakolni a ruháinkat, és fájó szívvel Adrián játékait. Az emlékek törtek elő bennem, a tárgyak, a szobám illata, a falaink, az a sok szép emlék, ami ideköti a lelkemet. Ezt most mind magam mögött kell hagynom, és csak a jövőre kell gondolnom, bátorítottam magam. Beletettem a kisfiamat a babakocsiba, felvettük a táskákat, amikben benne volt mindenünk, és elindultunk a nagyvilágba. Útközben céltalanul haladtunk. Volt idő megbeszélni a férjemmel, hogy a munkahelye miatt a közelben kell maradnunk, ez volt az egyetlen támaszunk, és történjen bármi, kitartunk egymás mellett szeretetben. Hamar sötétedett, kerestünk egy játszóteret. Adriánt a játszótéri pad mellett helyeztem el, babakocsijában gondosan betakargattam. S a szabad ég alatt álomra hajtottuk fejünket, bízva abban, hogy ha reggel felébredünk, ez az egész csak álom lesz, s reggelre minden szertefoszlik. Nagyon hosszú éjszaka volt. A csillagokat, emlékszem, sokáig néztem, mint ezernyi lámpás világítottak felettünk. Behunytam a szememet, és gondolatban csodára vágyott a szívem. Majd kerülgetni kezdett az álom, és fázó lelkemet betakarta.
Eljött a reggel. Szembesültünk a ténnyel, hogy nem álom az egész, hanem maga a valóság. A férjemtől elbúcsúztam, ő elindult a munkába, én pedig ott maradtam a játszótéren a kisfiammal. Sokáig néztem utána. Aztán visszazökkentem a való világba, és az első gondolatom az volt, hogy valahol tisztálkodnunk kell, és korgó gyomrunk jelezte, hogy enni is kellene már. Elmentem egy benzinkút mosdójába, ahol nagyjából magamat és Adriánt is rendbe raktam. Bementem egy boltba, vettem két zsemlét, tejet, vajat, egy banánt, aztán visszamentem a játszótérre, és megreggeliztünk. Adrián mintha érezte volna, hogy ételünk oly kevés, olyat akart játszani, hogy egyet ő harap a banánba, egyet meg én. Huncut mosollyal nyomta a szám felé, és hangosan kacagott, amikor beleharaptam az ő banánjába. Utána viszont egész nap csak játszottunk. A kisfiam élvezte az egészet, azt hitte, körülötte forog az egész világ, mivelhogy egész nap a játszótéren lehet. Mosolyogva dobta nekem a labdát, vidáman homokozott, és örömmel csúszkált a csúszdán. Két kis puha kezével átölelt, mintha megköszönné, hogy vele vagyok, és felhőtlen, örömteli nap ez a számára, hiszen az egész csak a játékról szól. Az utcán éltünk, de ő nem érzékelt semmit az egészből, ő csak örült, hogy velem lehet. Láthatatlan kötél kötött össze bennünket, így volt ez mindennap reggeltől estig. Ma már tudom, hogy nekünk, felnőtteknek is így kellene élnünk az életünket, mint ez a kisgyermek. Nem törődve azzal, hogy mit fogunk enni, mi fog történni holnap. Bármi történik is velünk, csak annyit kellene meglátnunk, hogy Mennyei Atyánk napról napra velünk van, sohasem hagy el bennünket. Úgy, ahogy ez a kisgyermek csak engem látott, boldog volt számára minden perc, amit velem töltött, és nem törődött a holnappal. Ezért írja a Biblia, hogy olyanok legyetek, mint a gyermekek!



Második fejezet
Hívj segítségül engem...

Eltelt egypár nap, még mindig az utcán voltunk. Lábaimat egymás után rakosgatva, lehajtott fejjel sétáltam céltalanul, oldalamon a kisfiammal, tele reménnyel, hogy megtaláljuk egyszer a kivezető utat ebből a helyzetből. Reszkető, görcsbe rándult gyomorral beértünk a családsegítőbe. Próbáltam határozott lenni, semmi jelét nem mutatva annak, hogy az utcán élünk. Nagyon féltem, hogy fiamat elszakítják tőlem. Érdeklődtem, hogy sikerült-e már valamit tenniük az érdekünkben, de nem várattak sokáig a válasszal, semmi pozitív dologgal nem tudnak biztatni. Méltóságteljesen próbáltam elhagyni a családsegítőt, de mikor tudatosult bennem, hogy újra az utcán kell töltenünk a napot, az éjszakát, a szívem szét akarta feszíteni a mellkasom. Úrrá lett rajtam a pánik, a kétségbeesés, a hiábavaló küzdelem a mindennapokkal. Nincs otthonunk, nincs hová hazamennünk, nincs szobánk. Csak az utca van. Már nem volt kedvem játszani a gyermekkel, eluralkodott rajtam a félelem, a sajnálat, amit éreztem a gyermekem és a férjem iránt, szavakba foglalni nem lehet. Sírva sétáltam az utcákon, láttam hajléktalanokat, akik már az alkohol mámorában éltek, megrettentem attól, hogy talán én is erre a sorsra jutok. Egyre többet sírtam, és féltem a nagyvilágtól. Bujkáltam az emberek elől, hogy ne érezzék rajtam a hajléktalanság illatát, szégyelltem önmagam előtt magam, többek között azért, mert nem tartottam magam jó anyának, mivel nem tudtam gyermekemnek biztosítani a fedelet. Nappal meleg volt, éjjel fáztam a padon. (Még a mai napig is rémálmaim vannak, sűrűn álmodom azzal, hogy padon fekve, hajléktalanként fázom, és amikor felébredek az álmomból, csak megköszönni tudom az Atyának, hogy ez már a múlté.) Teltek a szürke hétköznapok tele reménytelenséggel. A padon ültem, a mi parkunk padján, ami az otthonomat is jelentette. Miután korán reggel felkeltünk, elfogyasztotta kisfiam azt a kevéske ennivalót, ami még az erszényében maradt, elidőztünk egy kicsit. Gyerekek érkeztek mellénk a játszótérre. A fiúk fogócskáztak, a lányok főztek a homokozó porából, majd hintáztak. Nem messze tőlük vigyázó anyai szemek figyelték minden mozdulatukat. Azt hiszem, őket figyelve jutottam arra az elhatározásra, ami életem mélypontja volt: intézetbe adom a kisfiamat, Adriánt.

Abban a pillanatban csoda történt, kisfiam kimondta az első szót!
Szemembe nézett, és azt mondta: Anya.

Óriási erőt kaptam ettől a szótól, és úgy döntöttem, hogy tovább harcolok az utcával. Nem adom fel, nem, soha. Eltelt megint egy nap. Borús reggelre ébredtünk, szokásos rutin, mosdás a benzinkúton, egy szelet kenyér a sarki boltból. Ettünk, és eltitkolva érzéseimet a fiam elől, játszottunk egész nap a játszótéren. Délután a szél szürke felhőket kezdett összeterelni, az ég kezdett feketedni, az első baljóslatú cseppek hullottak, vihar közeledett. Tudtam, hogy a parkban nem maradhatunk, egy fa nem fog megvédeni a vihar elől, ezért megpróbáltam panelházak lépcsőházában menedéket keresni, de a gyereksírásra észrevettek és kidobtak. Körülbelül három háznál próbálkoztam, de mind a három helyen rendőrséggel fenyegettek, ha nem távozom. Így visszamentem a játszótérre, elkezdett szakadni az eső, dörgött az ég, fáradt voltam, éhes voltam, mivel terhes voltam, fájdalmaim is voltak, a gyerek ordított, négykézláb bebújtam egy pingpongasztal alá, és mintha túl akarnám kiabálni a mennydörgést, gyerekemmel a kezemben, meggyötörve, keservesen és hangosan kiáltottam: ISTEN, HA VAGY, SEGÍTS, MERT MEGHALOK!! Egész éjszaka csak sírtam. Hosszú éjszaka volt, már nem számoltam azt sem, hogy hányadik. Másnap reggel már nem gondolkodtam rajta, elmentem a családsegítőbe, és arra gondoltam, most már elmondom, hogy az utcán élünk, lesz, ami lesz. De mielőtt megszólalhattam volna, a gondozó közbevágott, és annyit mondott, hogy már ma beköltözhetünk Csepelre a családszállóra. Úgy gondolom, az utolsó pillanatban kiáltottam Istenhez, már nem bírtam tovább, és mivel segítségül hívtam, Ő válaszolt. Kedves olvasóm! Bármilyen nehéz helyzetben is vagy, bármi is legyen az, amivel küzdesz az életben, kérlek, ne add fel, a saját életem tapasztalatából szeretnélek megkérni, hogy hívd segítségül Istent! Mert Ő, úgy, ahogy engem, téged is megsegít.

"Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én, megszabadítlak,
és te dicsőítesz engem." (Zsoltárok 50:15)



 Zámbóné Nagy Mária amiatyank@citromail.hu
A Kiadó elérhetőségei: Boltos Péter ügyvezető boltospeter@gmail.com
Telefon: 30 999 42 22

    

Szól-e még Isten? Szólt az Úr! Az édesanya éneke * Csak egy anya?


2012.06.19.
Magyar kisvállalkozás támogatja a hajléktalanokat * Teljes cikk itt!

A társadalom perifériájára taszított embereket támogat egy magyar családi vállalkozás. A tisztítószereket gyártó Cudy Future Kft környezetbarát mosószereivel a hajléktalan anyákat és gyermekeket szeretné segíteni. Minden eladott termék után jelentős összeget - a termék árának kb. 20%-át - egy alapítványnak utal át. A Keresztények a Hajléktalan Anyákért és Gyermekekért Alapítványt - amelyet támogat a Magyarországi Református Egyház több gyülekezete és szervezete - egy olyan asszony hívta életre, aki néhány évvel ezelőtt maga is hajléktalanként élt gyermekével. A megpróbáltatásait könyvben is megíró Zámbóné Nagy Mária, példátlan lendülettel dolgozik azon, hogy más anyák ne kerüljenek ilyen helyzetbe, ne kelljen gyermekkel az utcán élniük. "Borzasztó érzés volt, amikor a kisbabámmal kidobtak minket a panelházak pincéjéből és a játszótéri pingpong-asztal alá kucorodva vártuk a reggelt, esőben, viharban. Senki nem segített. A Keresztények a Hajléktalan Anyákért és Gyermekekért Alapítvány célja, hogy támogassa a hajléktalan anyákat és senkinek ne kelljen az utcán élnie. Isten segítségével bízom abban, hogy ez a cél egyszer meg fog valósulni." - mondja az egykori hajléktalan. Mária a tervéhez segítséget is talált számos református közösségben. Az alapítvány élvezi továbbá a több jelentős állami kitüntetéssel is elismert Huszár Géza által alapított Menedék Alapítványnak, valamint a Dél-balatoni Református Gyülekezetek Regionális Együttműködésének támogatását is. (dunakeszihirek.hu)