HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján


Jézus élete (Lukács evangéliuma alapján) videó film ideje 2 h



"Meglátogat minket a felkelő fény a magasságból ...
hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára." (Lukács 1:78-79b)

Joó Sándor: Gondolatok Lukács evangéliuma 2. fejezetének 29-30. verséről

"Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel,
mert látták szemeim Üdvösségedet,..." (Lk 2:29-30)

 Érdekes, hogy az életünk első két-három évtizedében olyan lassan telik az idő, szinte cammog. Néha még siettetnénk is, ezen is, azon is szeretnénk már túl lenni. Majd az ember életútjának felén túl, egyszerre mintha meglódulna az idő. Vágtat, rohan, mint a lejtőre került szénásszekér, és rohantában itt is, ott is, lemarad valami: a biztos járásunk, a tiszta, jó hallásunk, éles látásunk, az egészségünk, a fiatalságunk. Aki most ötven-hatvan esztendős, általában abban reménykedik, hogy van még 15-20 esztendő. De vajon van-e igazán? Ki tudná azt megmondani? Nem az hal meg, aki öreg vagy beteg, hanem aki soron van. A középkorban talán azért voltak alázatosabbak az emberek, mert homokórájuk volt. Mindig látták az alápergő homokszemeket. Nekünk már olyan óránk van, amelynek a mutatója körben jár, és ezzel egy kicsit becsap. Úgy tünteti fel az időt, mintha mindig újrakezdődne, mintha soha nem lenne vége.



Gondoljátok, hogy ez a Simeon nem ugyanolyan ember volt, akármilyen öreg is volt, aki ösztönösen megborzong a halál gondolatára? De ő előbb az isteni Üdvözítőre nézett, és csak azután a sír enyészetére. Előbb az isteni gyermekre emelte a tekintetét, és csak azután az örök bíróra. A halált, az életet, és ennek minden problémáját az isteni gyermeken keresztül látta. Simeon és a halál között páncélként van jelen ez a gyermek. "Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet." A legnagyobb művészet a világon, ha valaki így tud meghalni.



Van ilyen nyugalom és bizonyosság a halállal szemben ma is? Van. Hadd olvassak fel egy piciny részletet egy levélből, amit egy középkorú hívő asszonytestvérünk írt. "Nagy változás történt az életemben, beteg vagyok. Bajom kimenetele emberi számítás szerint hazamenetel. Azt hiszem, felesleges említenem a betegség nevét, úgyis tudjátok. De a nagyszerű az, hogy teljesen Jézus oltalma alatt érzem magam. Nem tudok lázadni, se azt kutatni, miért Uram?! Ez most számomra a legnagyobb ajándék. Életünk vándorútja néha sötét völgybe tér, de túl rajta mindig világosság van. A kimenetelt rábízom az Úrra, Ő tudja. Ha kapok még egy kis haladékot, hálával fogadom. De ha nem, arra is készen vagyok. El sem tudtam képzelni, hogy Jézus olyan valóságos oltalom lehet egy bűnös ember számára, mint én vagyok. Ez igazán kegyelem." Utólag tudtam meg, hogy mire ez a levél megérkezett, írója hazaérkezett. Aki látta Jézust, az békességgel nézhet szembe a halállal.
Micsoda hallatlan ígéretet kapott Simeon? Nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. Félelmetes dolog előbb meglátni a halált, és csak azután Krisztust. Jézus nélkül borzalmas a halál. Látták az én szemeim a te üdvösségedet - így ujjong Simeon. Mennyivel többet láthattak már a mi szemeink, testvéreim?




Hiszen Simeon csak a gyermek Jézust látta, mi pedig láthattuk az Ő golgotai halálát és húsvéti feltámadását. Mert aki látta Jézust, aki a szívével, a lelkével, a hitével látta Jézust, az tudja, ha meghal is, él. Aki úgy látta meg Jézust, mint Simeon, tehát meglátta a Názáreti Jézusban a Krisztust, az Isten Fiát, annak a számára az idő többé nem múlik, hanem telik. Ha az idő múlik, azt jelenti, hogy fogy, minden nappal, órával és elmúló esztendővel rövidebb lesz, egyre kevesebb van belőle hátra, és egyszer egészen elfogy. De ha az idő telik, akkor nő, minden nappal közelebb visz a kiteljesedéshez. Telik, telítődik, mint ahogyan egy pohár is telítődik, mígnem megtelik. Kiteljesedik benne az élet.
A múló idő viszi az életet egyre messzebb, a telő idő hozza az életet egyre közelebb. Aki felett múlik az idő, az rendszerint hátrafelé néz. Aki számára telik az idő, az előrefelé néz. A múló idő öregít, a telő idő megérlel. A múló időben a halál kapuzárás, a telő időben pedig kapunyílás, csak a mulandóság vége, és az örök élet kiteljesedése.




Nagyon szeretném, ha a szívetekbe vésnétek ma este ezt a két szót: múlik vagy telik. Hová megy, merre? Egyre jobban kifelé az életből? Vagy egyre jobban befelé az életbe? Ha a halállal minden elmúlik, azoknak van igazuk, akik a mában élnek felelőtlenül. Akik azt mondják, együnk, igyunk, vigadjunk, mert úgyis meghalunk. De ha a halállal az élet kiteljesedik, akkor érdemes jót tenni, szeretni, szolgálni, tűrni, szenvedni, mert akkor értelme van. Örökkévaló értelme van minden jótettnek, igaz szónak, tűrésnek és szenvedésnek.



Simeonról azt olvassuk, hogy a Szellem indításából ment a templomba, és találkozott össze a kis Jézussal, akit szülei akkor vittek el bemutatni. És ahogy Simeon tette a kis Jézussal, ugyanazt teheted meg te is az Úr Jézussal. Hited karjaival átölelheted, magadhoz szoríthatod, és a szívedbe zárhatod. Ha egyszer minden és mindenki elhagy, Jézus, Akit most magadhoz ölelsz, megy veled akkor is tovább. A halál sötétségén át az örökkévalóságba. Ámen