HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Wné Erzsébet bizonysága az Úr gondoskodó szeretetéről
 /Forrás: JÓ HÍR A MA EMBERÉNEK 2013/

Most is érzem, ahogy Isten az Ő Szent Szellemét kiárasztja a szívembe, és ujjong az én lelkem az élő Isten felé, érzem jelenlétét! Nagyon szeretem Jézust, és Ő is bebizonyította az életem során sokszor felém a szeretetét. Az életemben ez az örömöm, boldogságom, amivel semmi sem ért fel soha. Pedig nagyon nehéz gyermekkorom volt, ahogy talán ezt sokan el tudják mondani magukról a XX. századnak abban a részében, amikor én születtem, többek közt a férjem is, akivel még az egymásra találásunk is egy külön regény lehetne, kalandokban nem szűkölködve.

Először talán a gyermekkoromról

Most már tudom, Isten engedte meg, hogy úgy alakuljon minden az életem során, hogy egyre közelebb vonzzon magához, és felismerjem, csak Őrá hagyatkozhatok. Visszaemlékezve, elég tekintélyes család voltunk kezdetben, mert két faluban is volt házunk, mindenben bőségben éltünk. Apám építész volt, és egy zenekarban is játszott. Nagyon jólelkű, családcentrikus embernek ismertem, de sajnos belekeveredett rossz társaságba, ami alkoholizálással is járt, s ebbe belemerülve már olyan lett, mint egy megszállott. Alig ismertünk rá mi gyerekek, menekülni kellett előle, mert részegen, ami a kezébe került, válogatás nélkül felénk dobálta, legyen az kés, vagy fazék, mindegy volt. Nagyon vártam már azt az időt, hogy elmehessek a háborúval tele házból, de sajnos másképp alakult, amikor édesanyám rákban megbetegedett, és csak én lehettem segítsége, mint 12 éves leány, aki már képes voltam őt ellátni. A bátyáim már dolgoztak, keresetük kellett, de udvaroltak is, így nem számíthattam rájuk. Apámat kitiltották a házból anyánk nyugalma érdekében, és hogy én zavartalanul ápolhassam őt.




A patakban hideg vízben mostam a ruhákat, a bűzös lakást állandóan szellőztetni, takarítani kellett, és anyukám fájdalmát, vergődését látni kemény próbatétel volt, főleg, hogy ő mindeközben sokat szidott engem, amit szótlanul tűrtem.

Egyszer... soha nem felejtem el, az Úr Jézust láttam álmomban, a Mennybe vezető lépcsőfokon állva megfogta a kezemet, és vezetett felfelé. Csodálatos fényt láttam, hatalmas békességet, nyugalmat éreztem, miközben egy óriási terembe értünk, ahol én rögtön szerettem volna ott maradni, de Ő azt mondta, nem, még tovább kell mennünk. Hat lépcsőfokon felvezetett, nagyon fáradt voltam, és a hatodik teremben végleg meg akartam pihenni, de Jézus figyelmeztetett, "a hetedik lesz az utolsó, tarts ki, fel kell érned…"- és erre sajnos felébredtem. Anyámnak elmeséltem, aki nem értette, ahogy én sem, de azt javasolta, hogy imádkozzam, hogy megértsem, és ez jó tanács volt! Ma már tudom, hogy az élet nehézségein az Úr vezetett át, előre megmutatta a nehéz utat.
Miután apánk már nem volt velünk, bátyáimra is én viseltem gondot. Az idősebbik bátyám átvette a családfő szerepét, így ki voltak osztva a feladatok. Nekem az ápolás mellett a kert, a jószágok, a házimunka minden csínját-bínját tennem kellett. Fiatalabb bátyámnak volt egy jó barátja, akit többször elhívott hozzánk, és megkedveltük egymást, de idősebbik bátyám már megbeszélte az ő testi-lelki jó barátjával, hogy csak őhozzá mehetek feleségül. Nagyon szomorú voltam, mert már megszerettem kisebbik bátyám barátját, másik bátyám pedig megpofozott, hogy ily módon is értésemre adja, nincs, és nem is lehet más választásom, mert ő már elígért engem. Végül föladtam a harcot, és beleegyeztem, mivel anyámnak is ez volt a kérése. Így mentem bele - később beigazolódott - egy boldogtalan házasságba. Két bátyám megnősült, anyám fél év múlva meghalt, és valójában a férjem mellett is magamra maradtam! Az, hogy négy gyermekünk született, sokat enyhített az életemen, mert ők voltak, akik örömöt, vidámságot hoztak a mindennapjaimba, a róluk való gondoskodás nem esett nehezemre, hiszen ennél nehezebb feladatokat is láttam már el. Ám a férjem kocsmázni kezdett, éjjel záróráig is ott volt, ünnepünk, családi életünk ezzel megszakadt, semmivé lett minden, amit elképzeltem, amit szerettem volna… Elkeseredésemben nem tudtam, hová forduljak, csak éreztem, hogy Istenre van szükségem. Mivel mást nem ismertem, katolikus templomba kezdtem járni, fizettem a miséket, a kegyelmi kilencedet, de a helyzetem inkább rosszabbodott, semmint javult volna.




A szomszédunkban lakott egy asszony, aki egy evangéliumi pünkösdi közösségbe járt, és ő beszélt nekem többször Krisztus szeretetéről. Azért is figyeltem rá nagyon, mert a sorsunkban volt egy közös vonás, miszerint ő is nagyon szenvedett a férje erőszakosságai miatt, és mondta, hogy neki ezekben a harcokban az Úr Jézus ad erőt! Szerettem őt hallgatni, mikor Istenről beszélt nekem, de még sok kétely volt a szívemben...
Aztán egy éjjel különös dolog történt... Arra ébredtem, hogy a szobám hangos imádsággal van tele, főleg férfihangok hallatszottak, és héberül imádkoztak, mint egy kórus, gyönyörű volt! Kisfiam is felébredt rá, a nyakamba kapaszkodott, és azt kérdezte:- Kik ezek anya? 16 éves lányom is felkelt, az öröm szelleme járta át a szobát. Még másnap is jövet-menet hallottam az elmémben, visszhangszerűen, és csak úgy áradt az imádság a szívemből! Onnan tudtam, hogy héber szavak voltak, hogy egyszer egy zsidó temetésen a rabbi így beszélt.
Ezek után elmentem abba a pünkösdi gyülekezetbe, ahol mindent csodálatosnak láttam, a pásztor úgy prédikált, mintha a sorsomról beszélt volna, és csak hívott, egyre csak hívott minden szó az Úrhoz… Az imádság légköre is vonzott, ahogy a hozzám hasonló egyszerű emberek szívükből imádták, és dicsérték az Istent… mindez meggyőzött, és átadtam a szívemet, életemet Jézus Krisztusnak!
A pásztort megkérdeztem később: - Honnan ismerte az életemet?
-Kedvesem!- mosolygott, a Szent Szellem ismerte önt, Ő tudta, mire van szüksége.
Attól fogva megtaláltam a helyem, addig nehéznek érzett életem tele lett bizonyságokkal, és afeletti örömmel, hogy Jézus igája könnyű és gyönyörűséges iga, békesség költözött a szívembe!




Szeretnék most néhány olyan eseményt elmondani, amelyben látszik Isten keze, segítsége az életünkben. Férjem juhpásztor volt, és Ábrahámhegyen laktunk akkoriban. Hamarosan kiderült, hogy súlyos epilepsziában szenved, ám titkolta előttem is, csak érezve, hogy életmódot kell változtatnia, el akart költözni, amit akkor nem értettem... Sokszor én őriztem a birkákat, mert ő a kocsmában maradt, és jobbnak láttam, hogy szó nélkül segítek. Még örültem is részben, mert imádkozni, a táj szépségét szemlélni így volt időm, abban is Isten nagyságát láttam! Egy alkalommal a birkák megbetegedtek, egy el is pusztult, az állatorvost meg nem találta a férjem, s eközben a többi is már gyengélkedett.
Imádkoztam, a földre borultam a legelőn, a birkák pedig egyszer csak felálltak, legelni kezdtek, semmi bajuk sem volt többé! Hála és dicsőség Istennek! A Szövetkezet vezetője megkérdezte egy másik esetben, hogy a TSZ birkáival együtt nem szeretnénk-e a mi birkáinkat is eladni, és mi igent mondtunk. Éppen akkoriban terveztük, hogy házat veszünk, elköltözünk, amint az előbb említést tettem erről. A számláláskor azonban 16 birkával több lett a mi szaporulatunk. Nem értettük, mert máshonnan nem keveredhetett a miénkhez. Kétszer is megszámoltuk, és Isten ajándékának kellett tekintenünk. Később pont ennek a 16-nak az ára egészítette ki a mi pénzünket, így teljesen tehermentesen vehettünk egy házat!
Mire beköltöztünk az új otthonunkba, férjem már nagyon beteg volt, agytumort állapítottak meg nála, és hamarosan műteni kellett Budapesten. A főorvos szerint, a műtét után bénaság, vakság, illetve a daganat gyors kiújulása volt várható, mert rosszindulatúnak diagnosztizálták az állapotát.




Mikor hazaértem Pestről azonnal leborultam az Úr elé arccal a földre, és kértem, hogy semmi szövődményt ne engedjen meg, s amíg él, legyenek szép napjai még az életében. Isten meghallgatott, semmi nem maradt vissza, és még négy évig élt a férjem, olyan erős lett, hogy újból az élet naposabb oldala tekintett ránk. Ráadásul Isten megáldott minket egy fiúgyermekkel, akivel GYES-en lehettem, és a férjem mellett is, ha bármire szüksége volt. Ekkor már közel volt ahhoz, hogy higgyen...
Egy alkalommal utókezelés miatt feküdt a kórházban, és hajnal háromig imádkozott. Az Úr megjelent a szobában, a férjem fejére tette a kezét, és olyan fényesség vette Őt körül, hogy még a szomszéd ágyon fekvő betegtársa is látta. Ezután megtért az én párom, és attól fogva minden hajnalban az első zsengét, imaidejét, az Úrnak adta. A mi házunkba költözött az imaház, amit előre megmutatott Isten nekem. Ennek a történetét is érdemesnek tartom lejegyezni.
A házunk második felében egy másik család lakott, akik szóltak, hogy el szeretnék adni azt a lakrészt. Mi imádkoztunk, mert pénzünk nem volt. Időközben egy válófélben levő asszony megvette, majd visszamondta, viszont a szerződés már megvolt, mi meg a "fájdalomdíjjal" olcsóbban jutottunk hozzá, és a pénzt összeadtuk a testvérekkel. 20 évig éltünk itt jó testvéri kapcsolatban, "mindenünk közös volt". Volt egy 18 éves fiunk, akit Isten szolgálatra hívott, elmondta egyszer, hogy hallható hangon szólt hozzá az Úr. Egyik nap valami különös oknál fogva átpakoltam a gázpalackot a tűzhely túloldalára. Másnap arra a helyre csapott be a villám, ahol előzőleg állt. A fiam épp akkor ért oda: - Ez miattam volt anyu! - mondta.
- Ha tudod fiam, akkor miért nem engedsz a hívásnak? Téged elhívott Isten, járj Ővele, mert fél szívvel nem lehet Őt szolgálni! Gyere el velünk a hálaadó ünnepségre!- kérleltem.
Mégis a barátjával ment el nemsokára egy buliba, és motorbalesetben mindketten aznap meghaltak. A fájdalom miatt majdnem összeroppantam, a férjem már ekkor agonizált, a daganat kiújult, nem tudtam neki elmondani, mi történt. Két hét múlva ő is meghalt. Akkor a testvérek távoli falvakból is eljöttek, hogy vigasztaljanak, segítsenek, pénzt hoztak, a temetési költséget is ők állták, minden ebből lett kifizetve, mert a házunknál nem volt egyéb, mint 500 Ft.
Két hét alatt eltemettem két szerettemet, mégis elmondhatom, - és nemcsak utólag érzem így - hogy a testi, lelki fájdalom ellenére, - mert nagyon kimerült voltam - az Úr Krisztus közelsége olyan nagy volt, amilyen még soha! Még a temetésen sem roppantam össze, sőt… a prédikált Ige ereje, a dicséret - mintha a menny jött volna le közénk - sok emberből csodálkozást váltott ki. Kérdezték is többen, mi volt az a különös érzés, ami melengette a szívüket és nem tudtak szomorkodni, nem kerítette hatalmába őket a gyász hangulata. - Isten velünk volt! - mondtam.




Két évnyi özvegység után Isten tanácsát kikérve ismét férjhez mentem. Ebben valóban úgy éreztem, nem a saját akaratomat követtem, de ez a történet még nekem is, -aki átéltem - különös. Az az ember, akit a kisebbik bátyám mutatott be nekem egykor, szintén akkor özvegyült meg, amikor én. Huszonhat évig nem láttuk egymást, már meg sem ismertem volna... Az ő édesanyja megtudta, hogy egyedül élek már, és írt nekem egy levelet, hogy meg szeretnének látogatni. Mivel a bátyámnak is anyósa volt, visszaírtam, hogy mint rokonokat, szeretettel fogadom vendégül. El is jöttek, és bejelentették, hogy mit szólnék a házassághoz? Nyíltan beszéltem arról, hogy én már Isten gyermeke vagyok, és csak olyannal kötöm össze az életem, aki velem egy úton jár. Ezután egy hétig imádkoztunk egy kedves testvérnővel, talán éjjeleken át, és elmondtam Istennek, hogyha az Ő akarata nincs ebben a kapcsolatban, akkor ne jöhessen létre a házasság. Azonban ez a férfi úgy össze volt törve, olyan szükségben volt, hogy a szívem nagyon hajlott arra, hogy férjhez menjek hozzá, amint már Isten válasza is erre vezetett. Igaz, a gyülekezetbe emiatt nem járhattam, de imádkoztam, - miközben a gyülekezeti házat takarítottam, és vettem magamhoz a maradék Úrvacsorából is, - és bíztam az Úrban! Tehát újból férjhez mentem.
Amikor új házba költöztünk első nap eltört a férjem lába, és három hónap kényszerpihenőre lett ítélve. Ez alatt hallgatta a dicséreteket, prédikációkat, és miközben én dolgoztam, ő csendesen megtért. Nagyon boldogan éltünk! A két későn született fiamat is segített felnevelni, én is gyermekeimként szerettem az övéit. Elmondhatom, hogy az Úr Jézus olyan csodálatos bizonyságokat adott nap, mint nap, hogy amint elgondoltam valamit, hogy szükségünk lenne rá, már meg is lett. Még amire nem is mertem gondolni, az is megtörtént, teljesen felruházott az egész családommal együtt, és soha nem szűkölködtünk! Mennyire igaz Isten Igéje!
"Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet?" (Máté 6:25) Csak hála Neki mindenért, és dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek örökkön örökké!
Szeretném most azzal folytatni, ami azóta történt. Immár 29 éve vagyunk boldog házasok a férjemmel, együtt imádkozva, keresve az Istent, szeretve és tisztelve egymást. Őneki is van két lánya, három unokája, és egy dédunokája. Nekem a négy gyermekemtől van tizenhat unokám, és tizenegy dédunokám, Istennek hála! Kicsi korukban a karomba véve őket, odaajánlottam életüket az Örökkévaló Egy Istennek, és nagy részük már az Úr tanítása szerint él. Alámerítkeztek, Istennel járnak. Sokan közülük értelmiségi pályát választottak, jó értelemmel megáldott emberek...



Ez a történet egy újabb szelete a Mindenható Isten gondviselésének

Az idősebbik lányom megtért, viszont a férje nagyon ateista volt. Egy alkalommal eljött hozzám a leányom, és - mint később elmondta - azért imádkozott az úton, hogy de jó lenne, ha megkeresztelkedhetne! Előzőleg, Isten Szellemétől indíttatva kikészítettem a menyasszonyi ruháját, és meghívtam a testvéreket a csetényi pásztorral együtt. Amikor a lányom megérkezett és meglátta a ruhát és a testvéreket, megkérdezte: - Édesanyám, mi készül itt?
- A te keresztséged lesz! - mondtam. Elsírta magát.
- Ezért imádkoztam, hogy milyen csodás lenne, és látom, Isten elkészítette ezt az alkalmat! Csodálatos összejövetel volt!
 A vőm ekkor még nagy ellensége volt a hitnek, de miután Isten megmutatta egyszer látomásban egyik imaórán, amint szürke öltönyben az Úr asztalánál áll, nyitott Bibliával a kezében… szóltam a mellettem álló testvérnőnek, hogy az Úr megmutatta a vőm megtérését! Azóta egy szemet sem kételkedtem abban, hogy ez meg fog történni! Két vagy három év telt el, amikor a lányom és a vőm között egy nagyon mély konfliktus alakult ki, nagyon komoly ok volt a háttérben. Hazajött az én lányom, egészen elhatározva magát, hogy elválik. Mondtam neki, te nem válhatsz el, mert a te férjed meg fog térni, Isten nekem megmutatta! Ez olyan elképzelhetetlen volt éppen akkor, hogy a lányom kínosan felnevetett: - az az ateista?
Este azonban jött a vőm, de csak a férjem behívására mert közénk jönni. Odajött hozzám, és azt kérdezte: - Meg tud nekem bocsátani?
- Ó, édes fiam, - mondtam - te még itt sem voltál, amikor én már rég megbocsátottam neked! Hát az Úr Jézus vajon nem bocsátott-e meg nekünk, bűnösöknek, akik annyit vétkeztünk ellene? Úgy szeretett minket, bűnösöket, hogy meg is halt helyettünk, a bűneinket elhordozva!
Ez annyira meghatotta a vőmet, hogy szó nélkül megfogta a lányom kezét, és átvezette az imaházba, ahol átadta azonnal a szívét az Úrnak.
Előtte azt mondta: - "Én is azt az Istent akarom szolgálni, aki adta a megbocsátás képességét a te anyukádnak."
Nyolc évig imádkoztam ezért... Ezután a Bibliaiskolát is elvégezte a vőm, vett egy szürke öltönyt, és abban állt az Úr asztalánál, bizonyságot téve. Akkor mondtam a testvéreknek: - az Úr most váltotta be az ígéretét, amit látomásban megmutatott! Ó, drága Úr Jézus, ez felejthetetlen, és csodálatos! Sokat tudnék még írni az életemről, de Jézus Krisztus él, és Úr az ateisták felett is. Az Ő Igéje Igazság, Ő az Út, az Élet, nincs más Név, amely által megtartatnánk. Az Ő ígéretei, valóság!

Nemsokára meglátja az egész világ, mert Ő eljön az övéiért, akik hisznek az Ő beszédében, és Szellemben és Igazságban imádják Őt! A hála, a dicsőség, a tisztesség és az imádás az Övé, a mi Istenünké, a Fiú Jézus Krisztusé! Ámen!



Isten, "a kézzel fogható"
Lányi János bizonyságtétele

2009 nyarán egy feltűnő bőrelváltozást követően az Országos Onkológiai Intézetbe utaltak. Az intézmény nevének hallatára is sok emberben remegtető gondolatok indulnak el. A vizsgálatokat követően szeptemberben ambuláns műtétet hajtottak végre rajtam, jobb oldalamon két helyen: a kulcscsont előtti területen és a mellkas oldalában. A műtéti helyeken négy varratot helyeztek el. Aki már volt valaha ambuláns műtéten az tudja, hogy sokkal kellemetlenebb, mint az ún. hagyományos, altatásos, (mindent lát és hall az ember, és tulajdonképpen érez is, csak a fájdalmat csökkentik).
A műtét alatt annyira nehezen viseltem a megpróbáltatásokat, hogy szinte már "véraláfutásos" volt a kezem, annyira szorítottam a műtőasztal szélét. Kb. 40 perces sebészi beavatkozás után úgy kellett kitámogatni a műtőből. Még soha életemben nem éreztem azt, amit akkor, hogy milyen, amikor hideg verejték ömlik az emberről. Drága feleségem, aki a műtő előtt várt, pihentetett egy ideig, és lassan kezdett visszaállni a normál állapot. Mindezek után nagyon tartottam a varratszedéstől, ami két héttel a műtét után volt aktuális. A "véraláfutásos műtőágy" effektus most sem változott. Keményen szorítottam, mint aki le akar esni. Nem volt túl kellemes érzés, de elviselhetőnek tűnt. Az egyik seb, gyulladásosnak mutatkozott, emiatt abból a varrateltávolítást későbbre halasztották. A kritikusan nehezen gyógyuló seb közben csúnyán begyulladt a kulcscsont előtt, és még négy hét eltelte után sem lehetett gyógyultnak mondani.




Az utolsó seb varratszedése napján nagyon aggódó, és nehéz szívvel ültem le a reggelihez. A napi Bibliaolvasó kalauz feleségem kezében volt és azt mondta, hogy mielőtt imádsággal áldást kérne a mai napra, hallgassam meg a napi Igét. Természetesen minden bíztatást szívesen vettem és kértem, hogy olvassa fel, ami így hangzott:
"Én az Úr, a te Istened, erősen fogom jobb kezedet, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek!" (Ézsaiás könyve 41:13)



Könny szökött a szemembe, és az Ige beteljesedéséért is imádkoztunk. Elérkezett a varratszedés ideje, és a legnagyobb megdöbbenésemre teljesen nyugodtnak éreztem magam, amikor szólítottak. Felfeküdtem a műtőágyra, és ösztönösen megszorítottam volna mind a két kezemmel, amikor szinte villámként csapott belém a nem olyan régen olvasott Ige.
- Hiszen nem foghatom meg a jobb kezemmel az ágyat, akkor Isten hogyan fogná meg a jobb kezemet? Ezzel lazán a hasamra tettem a jobb kezemet (a ballal azért biztosítottam), és egy szúnyogcsípésnyi érzés után azt hallottam, hogy:
- Tessék felkelni, rendben is vagyunk!
Feleségem döbbenten nézte, amint a szinte pár pillanat múlva nyíló ajtóban mosolyogva közöltem, hogy minden rendben. Istenünk "kézzel fogható"-vá vált az én számomra ismét, és ez az átélés, azóta is naponként ad erőt a további kezelésekhez. Bizodalmunk van, hogy hamarosan a gyógyulás lesz a döntő bizonyság Isten hatalmas szeretetéről.

Az eset óta, dicsőség legyen Istennek, János teljes mértékben meggyógyult, és a leletei negatívak lettek. Ezen a bizonyságon keresztül erőt meríthetünk, hogy az Úr valóban velünk van a nehézségekben, és fogja a kezünket.