VERSEK, HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Mihálovics Zoltán
VAKSÁGAINK

Régóta tudom, hogy nincsenek véletlenek. Nem csak azért, mert mindennek ok-okozati összefüggése van, de megtérésem óta bizonyos vagyok benne: azért sincsenek, mert semmi nem történhet Isten akarata, illetve bizonyos célból való megengedése nélkül. Így keresem annak az okát, értelmét, üzenetét: miért szólt a mai igehirdetés is, majd a rádió hullámhosszán, a görög-katolikus istentiszteleten is a prédikáció egy-egy olyan személy történetéről, akik vakok. A különbség annyi, hogy az első esetben egy korábban ép látású emberről, nevezetesen Bartimeusról van szó (Mk 10:46-52), a rádióban hallható pedig a vakon született esetét taglalta (Jn 9:1-41).
Valamikor egy lelkésztől azt hallottam, hogy az igehirdetés nem egy beszéd elmondása (ezért is rendhagyóan érdekes számomra pl. Ordass Lajos, evangélikus püspök, vagy Joó Sándor, református lelkész gyakorlata, akik írásos változatban elkészítették az istentiszteleti mondandójukat, s azt betanulva ment végbe igehirdetésük. Arról nincs semmilyen ismeretem, tapasztalatom, hogy így teljesen "némaságra ítélték-e" a Szent Lélek sugalmazását, avagy kisebb-nagyobb mértékben eltértek élő szóban a leírtaktól a gyülekezeti alkalmakon), hanem történés. Nem kívánok "írásos prédikációt" készíteni, de feszült várakozással tekintek az elé; vajon mit üzen számomra a Mindenható e két vak- történettel. Bartimeus élete korábbi szakaszában egészséges szemekkel rendelkezett. Most, amikor nyomorultan, az útszéli kéregetők sorsában tengődik - tudja, hogy mit veszített megvakulásával. Mióta ember létezik, általános felismerésként megállapítható: még az ún. "istenfélők" is természetesnek veszik a testük, lelkük, értelmük épségét. Pedig ezeket is, mind ajándékként a Teremtő adta. Lenne tehát, miért hálát adni... Hogy mindez, egyáltalán nem magától értetődő, kellően értékelendő kincs, az akkor derül ki, amikor valami sérül, vagy elvész. Mint pl. a látás, ami akkor válik pótolhatatlan értékké, ha megvakul valaki.



A Szentírás a Bartimeus eset előtt közvetlenül a Zebedeus fiúk kérését adja elénk. Ők jó ideje már az Úr Jézus tanítványai, vele járják az utat, hallják minden tanítását. János ráadásul a Mester "kedvence" volt, ha szabad ezt a kifejezést használni. Kérésük sem "földhöz-ragadt". Azt mondhatnánk tehát; értik az Emberfia küldetését, szabadító szolgálatát, ami nem a zsidók nacionalista várakozásával azonos. Nem a római iga lerázását, Izráel szuverenitásának helyreállítását tartják szem előtt. Kérésük "transzcendens", Jézus uralkodásával, dicsőséges visszajövetelével kapcsolatos.



De a tartalma, célja kívánságuknak mégis szerfelett önző, mert az uralkodásban, a dicsőségében szeretnének osztozni, abban sütkérezni. Hiszen, ha az Úr, majd királyként trónol visszajövetelekor, az Ő jobb és bal oldalán részesülni mindabban, ami ezzel jár - nos, lehet-e ennél kiválóbb státusz? Jézus válaszában szembesíti is őket "szellemi vakságukkal".



Nem tudjátok, mit kértek - jelenti ki számukra. Elmondja azt is, hogy az Ő küldetése, útja egyedi - ami által majd bemegy Atyja dicsőségébe. S miután már korábban vázolta szenvedésének, halálának és feltámadásának "keserű poharát", amit az Atya üdvterve, megváltói szándéka véghezviteleként az Ő feláldoztatásaként valósul meg - megkérdezi őket: "Kiihatjátok-e azt a poharat, amelyet én kiiszom? És megkeresztelkedhettek-e azzal a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?" Igenlő válaszukra az Úr Jézus elhárítja kérésüket, mert bár próféciája szerint nekik is beteljesül a "keserű pohár", de kérésük tárgya az Atya kizárólagos hatásköre.
Vajon mi, akik Krisztushoz tartozónak, így tanítványainak valljuk magunkat, kéréseinkben nem vagyunk-e alkalmasint "vakok", önzőek, olyanok, akik "profitálni" szeretnének a mennyei kapcsolatból? Sőt, egyenesen azt gondoljuk talán természetesnek, hiszen "szegénnyé lett, hogy ez által mi gazdagokká legyünk" (vö. 2Kor 8:9 és az ebből származtatott "happy keresztyénség")? Esetleg az Úr Jézus ennek a felfogásnak (is) üzen a Zebedeus fiúknak adott válaszával? Apropó; tanítványság. Minden Jézus-követő tanítvány? Vagy vannak különböző kategóriák a keresztyénségben? Találunk a Szentírásban olyan Igéket, amik mintha ránk bíznák; akarunk-e Jézus után menni.
"Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét minden nap, s úgy kövessen" - mondta a Názáreti. Lehet-e úgy Isten gyermeke valaki, hogy nem követi az Urat? Aligha. Vélhetően az ilyen, önmagukat becsapóak azok, akik Krisztus figyelmeztetése szerint a végítéleten el fognak képedni, mert földi pályájuk során sokat "Uram! Uram!"-oztak esetleg, sőt netán csodákat is tettek, úgymond az Úr nevében, mégis azt hallják majd az Emberfiától, hogy "sohasem ismertelek titeket". Azaz nem voltak élő, organikus közösségben az Úrral, nem létezett a "beszélő viszonyuk". A keresztyén krisztusias-t jelent. Ez jóval több, mint csupán a "Rá emlékeztető", "Hozzá hasonló". Ez a megjelölés az emberi testben, mint templomában való, folyamatos létet, megnyilatkozást tartalmazza Jézus részéről, a Szent Szellem által.



Az ún. "missziói parancs" egyértelmű. A tanítványainak adja "végrendeletül" a Mester: "Elmenvén a világba; tegyetek tanítvánnyá minden népet!" (vö.Mt 28:19 és Mk 16:15). Tehát a tanítvánnyá tétel a célja és folyamata az Isten Országának építésének betöltésében. Minden újjászületett, azaz Isten-gyermek egyszersmind tanítvány és tanító, bizonyságtevő, Krisztust bemutató evangelizátor. Ha nem az, akkor haszontalan szolga, aki elássa a kapott talentumot, Ura bizalmával, a rá kirótt feladattal szembeszegül, mert nem gyarapította azt a Gazda dicsőségére.
Nem tudhatjuk, Bartimeus mióta volt vak, de aligha tévedünk, ha jó pár évet feltételezünk, hiszen a nyomorult, koldus életre berendezkedett, megszokott módon tartózkodik az út szélén. Bizonyára gyakran eszébe jutott az az időszak, amikor ő is látott. Nyilván már tudomásul vette a tragédiát, már nem mártíromkodott, de néha sóhajtozott ekképpen: "de szép is volt akkor..." Nem volt magába forduló, sorsát vagy Istent hibáztató sértődött, mert akkor nem lettek volna beszélgető társai, akiktől elég pontosan informálódott Jézusról - különösen a szegényekkel, betegekkel kapcsolatos érzékenységéről és csodás jóvátételeiről. És most, a vakokra jellemző, átlagosnál élesebb hallásával azt tapasztalja, hogy az a Jézus, akiről annyit beszélnek az emberek, elsősorban a csodáitól fellelkesülve, éppen erre jár? Ez nem lehet igaz! Szíve a torkában dobog, és szinte artikulátlan hangon, rettentő izgalommal kiáltozni kezd:

"Jézus, Dávidnak fia! Könyörülj rajtam!"

Megpróbálják elhallgattatni. Hagyja a Mestert, hiszen nemrég jelentette be harmadszor a szenvedése szükségességét, s ennek kapcsán megy az őt kísérő tömeggel együtt Jeruzsálembe. Ne akadékoskodjon hát semmi és senki ebben az elszánt, hallatlanul komoly úti célt keresztezve...!
Bartimeus szinte önkívületben ordítozik Jézus felé, ugyanazokkal a szavakkal, hiszen érzi, tudja; reménye, ha létezhet, hát az most érkezett el. Jézus odahívja. És milyen érdekes, útitársainak hozzáállása Bartimeushoz egy csapásra megváltozik. Eddig érzéketlenül félre tolták volna az útból, de, mert az Úr másképp áll a kérdéshez, bíztatni kezdik a vakot:
"Bízzál! Kelj fel! Hívat téged." Ha lehet, tovább fokozódik az izgalma, felső ruháját ledobva, Jézushoz siet. Ő megkérdezi tőle: "Mit kívánsz tőlem? Megteszem." (Az Ige szerint Jézus tudta, hogy mi lakik az emberben. Nem lehetett kétsége afelől, hogy Bartimeusnak mi a legnagyobb vágya. De meg kell nyilvánulnia a hitnek, a kérésnek, az alázatos bizalomnak ahhoz, hogy a személyes kontaktus létrejöjjön.) El is hangzik, immár csendes reménységgel a vak ember szájából:
"Mester, hogy lássak." Ez az egyetlen, pótolhatatlan kincs hiányzik leginkább, vagy talán kizárólag Bartimeus életéből. Az Úr máris elismerően szól a vak bizalmáról, mintegy gyógyulásának zálogáról:
"Eredj el; a te hited meggyógyított téged." A szeme-világát visszanyerő számára viszont az a természetes, az a hálájának kifejezője, hogy nem új életét, új körülményeit kezdi szervezni, tervezni világias síkon (ez lenne a távozása boldog ugrándozással), hanem azonnal Krisztus társaságához kapcsolódik. Életének hátralévő része, teljes lekötelezettség Jézus iránt.

Mi hogyan állunk ezekkel?

Átvitt értelmű, Sátántól, valamilyen bűntől való megvakultságunk megnyilvánul-e valamiben? Reménységünket, gyermeki bizalmunkat az Úrba vetjük? Szabadságunk visszanyerése mekkora hálára késztet bennünket? Vagy olyanok vagyunk, mint a tíz leprásból a kilenc, akik "bezsebelték" a gyógyulásukat a Názáreti Jézus irgalmából, de hálájukat kifejezni már nem tartották szükségesnek? A másik történet, a vakon született emberrel, János evangéliumában található. Abban az időben (bizonyos körökben talán ma is) az volt a meggyőződés, hogy ahol valamilyen betegség, illetve ahogy manapság mondanák: fogyatékkal élés tapasztalható, ott szükségszerűen valamilyen bűn büntetésére kell következtetni. A vakon született ember esete arra is jó alkalom volt, hogy Jézus ezt a téveszmét eloszlassa. Mert bár sok esetben igaz a bűn és betegség ok-okozati összefüggése (gondoljunk pl. a korlátlan paráznaság és korábban a vérbaj, később az AIDS következményére!), mégsem lehet oda-vissza módon egybekapcsolni a kettőt. Hasonlattal élve: Minden alma gyümölcs. De nem minden gyümölcs alma.
Amikor találkoznak a vakon született koldussal, a tanítványok megkérdezik Jézust az általános felfogás értelmében: "Mester, ki vétkezett? Ez az ember, vagy a szülei, hogy vakon született." (Itt nyilván nem arról van szó, amit Dávid megénekelt a zsoltárokban: "Vétekben fogantattam, bűnben melengetett az anyám" (Zsolt 51:7), mert az a Római levélben megfogalmazottakkal azonos, miszerint "Isten mindeneket engedetlenség alá rekesztett..." Ezek az Istentől elszakított állapotú, bűnre való hajlamot jelentik, ám konkrét kihágást, bűnmegvalósulást még nem jelent).
Így hát logikailag hibás a tanítványok feltételezése a vakon-születés okaként a csecsemő esetleges vétkezése. A bűn ugyanis Isten parancsával való szembeszegülés; tudva és akarva. Ezzel a lehetőséggel pedig a magzat, anyja méhében nem rendelkezik. Jézus ritkán szokott szájbarágósan tanítani, mint dedós gyerekeknek az óvó-néni. Többnyire a hallgatóság, a tanítványok szíve és értelme az illetékes a következtetések, tanulságok levonására. Ennek működnie kell(ene), hiszen volt alkalom, amikor mégsem értették egy-egy példabeszéd üzenetét a tanítványok, és rákérdezésükön csodálkozott is a Mester:
"Ti sem értitek?" Jelen esetben sem "teszi helyre" direkt módon a téveszmékkel előállókat, hogy "nagyon rosszul hozzátok összefüggésbe a betegséget a bűnnel". Nem. Válasza szerint; "Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem azért született vakon, hogy nyilvánvalóvá legyen benne az Isten cselekedete." Feltehetjük a költői kérdést: Miért, Bartimeus esetében nem lett azzá?
Ki-ki próbáljon meg önállóan válaszolni az Úr segítségével! A magam részéről a következőt érzem tanulságnak a kérdésben: Istent nem lehet "programozni", kiszámítani. Ezért Jézus Krisztus sem tevékenykedett sablonosan, automatikusan. Bartimeusnak az információi lehetőséget adtak eldönteni, hogy Jézust Dávid fiának, királynak tartsa, sőt csodái révén isteni küldöttnek tekintse. A Mester kérdésére, felszólítására alkalma lett hitét megvallani. Erre "ütött pecsétet" az Úr, amikor szeme-világát visszaadta.



A vakon született vélhetően nem is hallott Jézusról, az Emberfiáról. (Ez a történet végén, kettőjük párbeszédéből válik egyértelművé). Viszont Isten szuverenitása, amely felkelti Napját jókra és gonoszokra egyaránt, megelőgezheti valakivel szemben az irgalmas ajándékozást. Az átélt csoda kapcsán az érintett felelőssége, hogy ettől hálás hitre jut-e, avagy valamilyen ideológiát gyárt az eredményre (szerencsés véletlen, megérdemelt siker, stb.), vagy szimpla lustaság, hálátlanság miatt nem veszi észre a felkínált, üdvösségre vivő közösség lehetőségét Krisztussal.
Milyen érdekes, mennyire tanulságos, hogy a történet névtelen főszereplője, amikor látóvá válik, nem földhözragadtan, ismerkedni kezd a világgal, az emberekkel, amiről és akikről csak valamilyen képzeleti tájékozottsága lehetett. Nem azzal foglalkozik, hogy a valóságos információhoz igazítsa, azzal összevesse mindazt, amit vakon, elméletileg kialakított önmagában. Nem "új élete" azonnal és teljesen hatalmába keríti, magabiztosan nyilatkozik élményéről s tesz bizonyságot Arról a Valakiről, aki mindezt megtette vele. A farizeusok vitájában, hogy Istentől való-e az, aki szombaton csodát tesz - a neki szegezett kérdésre nem bizonytalankodik (mint szülei, akik nem mertek újat húzni a vallási vezetőkkel, kockáztatva a zsinagógai létüket), bátran kijelenti meggyőződését, miszerint a gyógyító próféta. Az újabb kihallgatás sem félemlíti meg őt. Emlékezteti a farizeusokat korábbi vallomására, s ironikusan rákérdez: "talán ti is tanítványai akartok lenni?" A vitában megszégyenítő módon szembesíti az isteni igazsággal a vallási vezetőket: "tudjuk, hogy Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, csak azt, aki istenfélő, és az Ő akaratát cselekszi.(...)Ha ez nem volna Istentől való, semmit sem cselekedhetett volna." Íme, a körülmények késztetésére, milyen gyönyörűen kialakul a vakon született bizonyságtétele Istenről és az Ő szent Fiáról, Krisztusról. Meg is kapja "méltó jutalmát" a vak vezetőktől: kizárják a zsinagógai gyülekezetből. Beteljesül rajta, amit mond Jézus a követőinek: "A gyülekezetekből kirekesztenek titeket; sőt jön idő, amikor azt hiszi valaki, hogy istentiszteletet teljesít azzal, hogy titeket megöl." (Jn 16:2).
Mindenkinek az életében eljön az Istentől adott alkalom, amikor választani kell: a vallásos tradíció mellett dönt-e, avagy a radikális Krisztus-követés miatt vállalja a megvetést, az elkülönítést, a sokak hátat fordítását - akik szerint nem kell, sőt nem szabad, olyan véresen komolyra venni...
Íme, kérdések, melyek nem maradhatnak válasz nélkül. A farizeusok látónak tartották magukat. Pedig megvakította, elvakította őket vallási fanatizmusuk, öntelt magabiztosságuk. Jézus szerint, éppen azért, mert azt mondták; látunk - megmaradnak a bűneik. Vagyis, mert úgy gondolták; biztosan tudják, mit kell, hogyan kell Isten parancsa szerint tenni, ezért nincs is mit megvallaniuk, nem kell bűnbánatot tartaniuk. Így hát nem is volt bocsánat.
Kiáltunk-e bartimeusként Jézushoz? Követői vagyunk-e? Bizonyságtevéseink? Netán magabiztossá tett valami, vagy valaki s így lettünk elvakultak?


Az ÚR adjon halló füleket valamennyiünknek, válaszai megértéséhez!
"Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szent Szellem közössége legyen mindnyájatokkal!" (2Kor 13:13)

Hálát adok az Úrnak csodálatos ajándékaiért!



Mihálovics Zoltán: A SZERETET SZÍNE



Mihálovics Zoltán: A NYELVEKEN SZÓLÁS



Mihálovics Zoltán: JÁRDA A VÍZEN

Imáddal érintsd meg a világot!

Mihálovics Zoltán: "Légy örömmondó...!"

 Alexander Seibel: A Biblia rávilágít...

ifj. Lehotzky József: Bábel tornya - Isten temploma

 "Jézus Krisztus tegnap, ma és örökké ugyanaz."
(Zsid 13:8)

Jézus Krisztus él, és ma is gyógyít.

Gazdag István írásai, tanításai

Gazdag István: Néhány élmény betegekkel

 Szeretnéd életed vezetését átadni Jézus Krisztusnak?
Akár most itt is megteheted.