HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Roy Krisztina
Napországban
c. könyvéből egy részlet

Lesina nem tévedett, mikor azt mondta, hogy Palkó (aki egy erdőben talált kisfiú,) bizonyosan Napországban van. Csakugyan ott volt. De nem a barlangban üldögélt, hanem föl és alá sétált a virágok között, melyek gazdagon lepték el a mezőt. Nem tépte le őket, hanem csevegett velük és a röpködő lepkékkel. Azután Dunának (kutya neve) nem a legnagyobb örömére, mert az nem szerette a vizet, megmosta a lábát a patakban.



- De Duna - korholta kis gazdája -, miért taposod le a virágokat? Azt gondolod, azért nőttek föl? És miért ijesztgeted a madárkákat? Nézd csak, hogy félnek szegények, hogy röpködnek! Máskor nem hozlak magammal!



Ne félj madárka, nem bánt! - vigasztalta a kis csízt, amely apró szemecskéivel oly kedvesen nézett rá. - Duna nem rossz, csak pajkos. Nem tudja, hogy ez bűn, mert ő csak kutya.
A madárka mintha megértette volna, újra vígan szökdécselt ágról ágra.
- Na, mára elég volt - mondta a fiúcska a virágoknak, madaraknak, lepkéknek és a bogaraknak. - Most hagyjatok békében, mert olvasnom kell! (A barlangban talált Bibliát szokta olvasni.)



Még egy királyfi sem kívánhatott volna magának szebb ágyat, mint amilyenre Palkó hajtotta le a fejét: egy smaragdzöld mohapárnával fedett szikla. Körös-körül virágzó bokrok, melyeknek fehér-piros virágai mint valami tarka függöny csüngtek le Palkóra. Amerre csak ellátott a szem, mindenütt virágot látott. Kis kelyheik hajlongtak a lenge szellő érintésére, és mintha még suttogni is alig mertek volna, nehogy a kisfiút megzavarják az olvasásban.
Ma olyat tett, amit a nagyok szoktak cselekedni, ha türelmetlenek - megnézik a könyv végét, vagy ide-oda lapozgatnak benne.
- Ó - mentegetődzött saját maga előtt, és rákönyökölt a mohára, s föltámasztotta az állát - mi úgyis átolvassuk az egész könyvet a bácsival és nagyapával, csupán a végét szeretném megnézni, mert ott valami nagyon szépet láttam.



"Azután megmutatta nekem az ÉLET VIZÉNEK FOLYÓJÁT, amely ragyogó, mint a kristály, s az Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az ÉLET FÁJA, tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem az Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják Őt, és látni fogják az Ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon." - olvasta Palkó. (Jelenések 22:1-4)



Ó, ez szép volt! Kis szíve úgy érezte, hogy az igazi Napországról van itt szó. Egy nagy, dicső folyam ott, mely az Isten és a Bárány királyi székéből jő ki. Miféle Bárány lehetett az, amelynek a Mennyben trónja van? A fiú föltekintett az égre. A Bárány - íme az Isten Báránya...jutott eszébe. Keresztelő János így nevezte az Úr Jézust. És úgy hívják a Mennyben is! A Bárány, az Istennek a Báránya. És fák is vannak ott, melyek mindig virágoznak, és gyümölcsöt hoznak.
Mit jelenthetett az, hogy ott semmi átkozott nem lesz? Ó, bizonyára senki sem lesz ott azok közül, akik átkozódnak! A fiú megijedt. Azt mindjárt megmondom a szomszédoknak, hogy hagyjanak föl vele. Már úgyis elég bánatot okoznak az Úr Jézusnak, hogy idelenn annyit átkozódnak, nemhogy még magához venné őket.
- Itt ismét van valami a Bárány trónjáról és hogy ott szolgái vannak. Ó, én is úgy szeretnék neki szolgálni, ha felvenne a szolgálatába! Ó, de hányszor nem akarok felkelni - jutott eszébe Palkónak -, mikor a nagyapának vizet kellene hozni, sokkal szívesebben szaladgálnék Dunával az erdőben. Mikor Racga nagyapa elbúcsúzott, azt mondta:
"Fiam, szolgáld Juriga nagyapát hűséggel, mert Isten nevében fogadott magához, amit csak kiolvashatsz a szeméből tedd meg!"
- Ó, Úr Jézus - kulcsolta össze kezét és föltekintett az égre -, bocsáss meg kérlek, hogy nem szolgáltam jobban nagyapának! Mától fogva jobban szolgálom őt, és ha megtanulok jól szolgálni, ha majd a te szép Napországodba jutok, engemet is végy fel a Te szolgáid közé. Úgy szeretnék a Te trónodig eljutni! A fiú ismét a könyvbe nézett. S olvasta: "És látni fogják az Ő arcát, és az Ő neve lesz a homlokukon."
(Jelenések 22:4)

- Akkor én is meglátom Őt egykor - bólintott vidáman a fejével. - De vajon ráírja-e nevét az én homlokomra is? Nem tudom, az bizonyára nagy kitüntetés lesz, én pedig olyan ostoba kisfiú vagyok.
Palkó észre sem vette, hogy nemcsak hangosan olvas, hanem hangosan gondolkozik is. Azt sem vette észre, hogy nem volt egyedül, pedig Duna örvendező ugrálása jelezte, hogy ismerős jön. Palkó ugyancsak megijedt, mikor háta mögött megszólalt valaki.
- Miért mondod magad ostoba fiúnak, Palkó?
Palkó föltekintett és meglepve ugrott föl. Azt meg sem álmodta volna, hogy itt az ő Napországában Malina tisztelendő úrral találkozzék.



- De ilyet, hogyan került ön ide, tisztelendő úr? - kiáltott.
Jóságos mosoly szépítette meg a lelkész komoly, kissé halvány arcát.
- Azt gondolod, hogy a hegyek mind a tieid, és hogy egy kis friss levegőt szívjak, nekem nem szabad a plébániám kertjét túllépni?
- Nem, azt nem gondolom - válaszolta Palkó pirulva. - De ez mégis olyan messze van onnan és ma vasárnap van. Ki prédikál ma a templomban az embereknek?
- Ej, nézzék csak ezt a kis inkvizitort! Délelőtt prédikáltam, és most az orvosom tanácsára néhány napra idejöttem lakni, mert nem vagyok egészséges.
- Itt a hegyek közt lakik Ön? Hol? - csodálkozott Palkó.
- Az erdészlakban.
- Az közel van. De, kérem ne haragudjon, ha valamit kérdezek! - A fiú leült a pap lábához, aki eközben helyet foglalt a sziklán.- Ki beszélt önnek a "Napország"-ról?
- Napországról? - a pap meglepetve tekintett föl. - Úgy hívod ezt a völgyet?
- Igen, tulajdonképpen nem is tudom - válaszolta Palkó zavartan. - Magam gondoltam ki, mert itt van a Mennynek a kapuja, és amögött az az ország, ahol a Nap nem megy többé alá.
- Úgy, hát itt van a Menny kapuja? - A pap föltekintett a szép hegycsúcsokra és a virágban pompázó fákra. - Igazad van, van valami a mennyei béke és nyugalomból. De, fiam, erre a gondolatra te nem magadtól jöttél rá. - Becézve simogatta meg a fiúcska tiszta homlokát.
- Talán hallottál valahol valamit "Napországról"?
- Ha megengedi, akkor elmondom elejétől fogva, hogyan volt - szólt Palkó s szeme csillogott.
- Ej, persze, csak mondd el!

A tisztelendő úr kényelmesen elnyújtózkodott a mohán, szemét nem tudta levenni a fiúról s elmondatta vele, hogyan kereste a mesékben Napországot, hogyan akadt rá itt a szent könyvben, melyet szeretettel szorított a szívéhez. És hogy mennyit olvasott már belőle, mi mindent tud már az igazi Napországról, és hogy mikor az a nagy zivatar volt, a hegyek fölött látta a hétszínű kaput. Palkó nem vette észre a meghatottság könnyeit, melyek a pap szeméből kibuggyantak.

Azt is elmondta, amit éppen most olvasott, és hogy arra kérte az Úr Jézust: vegye föl a szolgálatába!
- Mutasd a könyvet! - szólt a tisztelendő úr. - Megint itt hagyhatnád a barlangban. Szeretnék gyakran idejönni és mint te, sorról sorra olvasni, és veled együtt keresni az utat az igazi Napországba, melynek nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, mert a Bárány annak a világossága. A fiú egy pillanatig fontolgatta a dolgot: küzdött magával. Aztán elszántan vetette hátra szőke fejét.
- Igen, tisztelendő úr, Lesina bácsi holnap úgyis elmegy, és én még sem olyan jól olvasni, mint ő, hogy másoknak is olvashatnék belőle, magam pedig eljöhetek ide. És ha én önt itt találom, tisztelendő úr, ugye mindkettőnknek olvas belőle?
- Igen, gyermekem, hogyne olvasnék, ha akarod, most is. De előbb mutasd meg a te csodálatos barlangodat!
Felálltak. A tisztelendő úr alig tudott kis vezetője után sietni. Hamarosan a barlanghoz értek.
- Valóban kedves látvány! - csodálkozott a tisztelendő úr. - Igazad van, éppen olyan, mint egy szoba, és ez a pad olyan, akár csak egy dívány. - És egy ruhácskával gondosan megtörölte, és megdicsérte: - De szép növényeket, virágokat hoztál ide! Ugye azt akarod, hogy a szobád csinos legyen? - A vendég tetszéssel szemlélte Palkó tisztára söprött, friss virágokkal és zöld ágakkal díszített palotáját.




- Igen, mivel az Úr Jézus megígérte, hogy nálam lakik, azt gondolom, hogy tetszik neki, ha körös-körül mindent kicsinosítok - válaszolta Palkó.
- És igazán hiszed Palkó, hogy Ő mindig és mindenütt veled van?
A tisztelendő úr egészen más hangon tette fel a kérdést, mint Lesina bácsi vagy a nagyapa, s éppen ezért nem is esett nehezére felelni.
- Igen, tisztelendő úr, tudom bizonyosan, hogy ő mindig velem van, ebben a pillanatban is!
- Sancta simplicitas! - (szent együgyűség) sóhajtott a plébános. Leült a kőpadra, rákönyökölt az asztalra, így maradt egy ideig, mintha imádkozott volna.
Palkó nem merte zavarni. Eszébe jutott, hogy innen nem messzire a bozótban szép málnát tett félre nagyapának. Nagyapa csak örül majd, ha megtudja, kit vendégelt meg vele. Fakanál is volt nála, amelynek segítségével a nagyobb köcsögből a kisebbe szokta tölteni a málnát. Tányérja ugyan nem volt, de látott ott a közelben szép nagy leveleket, azok pótolni fogják.



Palkó elszaladt a köcsögért, a kisebbet kimosta és megtöltötte friss vízzel. A másikban frissen szedett málna volt. A kanalat is megmosta és örömmel tért vissza a barlangba, hogy milyen érdemes vendéget kínálhat ő most meg.
Látta, hogy a tisztelendő úr a könyvecskéből olvas, óvatosan tette le eléje a nagy levelet és a kanalat, s mellé állította a köcsögöt.
A pap felpillantott. Komoly, halvány arca felderült. Megragadta a kisfiú kezét.
- Úgy látszik, te meg akarsz vendégelni?
- Ó, kérem szépen, vegyen belőle! Ön már olyan sokszor adott nekem ebédet, reggelit, és most úgy szeretnék én is adni abból, ami nekem van!
- Köszönöm szépen. És hogy bebizonyítsam, mennyire jól esik a vendégszereteted, adjál abból a pompás málnából erre a szép zöld tányérra.
Ó, hogy örült Palkó! A tisztelendő úr kétszer is szedett, aztán ivott, amennyi csak jól esett neki. Egy kis táskából fehér kenyeret vett elő és adott Palkónak, sőt Duna is kapott egy darabot.
- Megígértem neked, hogy olvasok egy kicsit - szólt a tisztelendő úr -, ülj le, mert én sem igen érek rá! Eljössz holnap is?
- Alig hiszem. Valószínűleg el kell kísérnem Lesina bácsit, és segíteni kell neki.
- Akkor elviszem magammal a könyvedet, és holnap délelőtt vagy délután visszahozom.
És azután olvasta a tisztelendő úr, hogy az Úr Jézus felment a Mennybe és az angyalok azt mondták, hogy ismét el fog jönni, de előbb még megígérte a Szentlelket.

- Ó, kérem szépen, mi az a Szentlélek? - kérdezte Palkó, mikor elhagyták a barlangot.
- Az a mi Urunk Jézus Krisztusnak a Lelke - válaszolta a pap elgondolkozva. - Erre a Lélekre van szüksége minden keresztyénnek, mert ebben a könyvben az van írva:
"Akiben nincs a Krisztusnak a Lelke (Szelleme), az nem az övé."
- De ugye, önben megvan ez a Lélek? A tiszta gyermekszemek oly hűséggel néztek a pap arcába. - Ön az Övé?
Ha más valaki kérdezte volna tőle, akkor aligha maradt volna adós a felelettel. Nem volt-e megkeresztelve? Nem az egyedül üdvözítő egyházba tartozott-e? Nem volt-e fején a felavatásnak kenete?
- Tudod, Palkó, erre a kérdésedre majd máskor felelek, ha ennek a könyvnek a nyomán meggyőződtem, hogy hogyan állok.
Egy darabig hallgatagon haladtak egymás mellett.
- Mire gondolsz, Palkó? - kérdezte a pap a fiú kezét megragadva.
- Mit tegyek, hogy az Úr Jézus nekem is adja a Szentlelkét? - hangzott a bánatos felelet. - Ez a könyv azt mondja, hogy a mennyei Atya azoknak adja, akik tőle kérik.
- Ó, igen, úgy van, hiszen mindenkinek adott, aki csak kérte tőle. De vajon a Szentlelket lehet-e úgy befogadni, mint az Úr Jézust?
- Nem értem, hogy képzeled azt, Palkó?
- Nézze, kérem, Márta a házába fogadta az Úr Jézust. És bár én nem látom, én is befogadtam Őt a kunyhónak abba a szögletébe, ahol alszom és a barlangba, és tudom bizonyosan, hogy eljött hozzám, és most nálam van.
- Nem - mondta aztán kisvártatva, mintegy önmagához beszélve -, a Krisztus Lelkét nemcsak a házba, hanem a szívbe kell befogadni. A szívben kell Krisztusnak lakni.

- És ez a Lélek be tud menni az én szívembe?



- Igen, gyermekem! Látod ott a Napot, milyen nagy és milyen méltóságteljesen száll alá az égboltról? És most nézd meg a harmatcseppet és mégis mit látsz benne?
- A Napot. Ugye, tisztelendő úr, befogadta a Napot?
- Igen, gyermekem, de most már jóéjszakát! - Mielőtt a fiú körülnézett volna, egyedül maradt.
Lassan térdére ereszkedett.
- Úr Jézus - suttogta -, kérd a mennyei Atyádat, hogy nekem is adja a Te Lelkedet! Mert Te tudod, hogy tied akarok lenni! Én befogadom úgy, mint a harmatcsepp befogadta a Napot. És a tisztelendő úrnak is add meg! Ámen.

A szerző életéről röviden

ROY KRISZTINA (1860-1937)

Franciaországból a Felvidékre származott evangélikus papi családban született. Krisztina már fiatalon hitre jutott, és hivatásként vállalta, hogy a Felvidék hegyvidékein mérhetetlen szegénységben és elmaradottságban élők között végezze munkáját, elsősorban a szlovákok között. Hitte és vallotta, hogy "Isten előtt nincs különbség a meg nem tért emberek között, még ha katolikusok, evangélikusok, zsidók lennének is, vagy bálványimádó pogányok." (Mit dem Lichte in der Hand, 1928)
Roy Krisztina, mivel családja 1792 óta élt a szlovák nép között, önmagát is szlováknak vallotta, és szeretettel fordult népe felé. Különösen a gyermekeket kísérte figyelemmel, tanította őket énekelni, magyarázta nekik a Szentírást. Tapasztalatait kerek történetekbe foglalva írta meg, első könyve 1893-ban jelent meg, és utána még vagy hetven elbeszélés. Sokat lefordítottak 31 nyelvre (2002 évig).
Magyarul megjelent könyvei az evangéliumi körökben a legolvasottabbak közé tartoztak, sőt még ma is nagy az érdeklődés irántuk. Írásainak legfőbb mondanivalója, hogy Isten nélkül céltalan az ember élete, belesodródik a babonába, bűnbe. Az önző, kapzsi emberi természetet csak Isten megismerése, és a megváltás elfogadása győzheti le, vagyis az a hitvallás, amely miatt az írónő francia hugenotta őseit elűzték hazájukból.
(L. V.)


Könyvei magyarul

Isten nélkül a világban; Tévelygők;
Az idegen szolgalegény; Az újra megtalált paradicsom;
Végre otthon; Száműzetésben;
Napországban; Három barát
kaphatók az
Evangéliumi Kiadó és Iratmissziónál
http://www.evangeliumikiado.hu