HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Sárkány Ferenc

Akik Istent szeretik, minden javukra van!

Hideg késő őszi este volt, amikor elindult az autóbusz Miskolcról Bécsbe rutinosabb útitársaim még kispárnát is hoztak magukkal, hogy elviselhetőbbé tegyék az éjszakai utazást. Többen megmosolyogtuk őket. Nem volt igazunk. Fárasztó út után meleg esővel fogadott bennünket Bécs. Engem különösen megviselt a légköri változás, mert alig néhány hónapja estem át egy szívinfarktuson. Volt az útitársak között egy korosabb hölgy, aki - megjelenése, mindenkinél mindent jobban tudó fontoskodása miatt, - ellenszenvessé vált számomra. Elhatároztam, hogy a városnéző úton igyekszem távol kerülni tőle. Ennek ellenére, bármerre mentünk, azt tapasztaltam, hogy közvetlenül mellettem, vagy mögöttem haladt.
Már kezdett bosszantani a dolog, amikor minden előzmény nélkül arra eszméltem, hogy az egyik üzletben a földön fekszem, és vízzel próbálnak itatni. Riadt tekintetek vettek körül, és valaki azzal nyugtatgat, hogy már hívtak orvosi segítséget. Néhány perc múlva, szirénázva száguldott velem a mentőautó, - mint később megtudtam, - Bécs legjobb klinikájára.



Lassan visszanyertem a tudatomat. Az első, amit tettem, hogy hálát adtam Istennek, amiért tisztán tudok gondolkodni. A következő, ami eszembe jutott, hogy este a családom hiába vár haza, és nem tudom őket értesíteni. A másik dolog, ami nyugtalanított, hogy nem láttam a táskámat, amiben a személyes holmim, így a pénzem is volt. Bevallom, kétségbeejtőnek láttam a helyzetem. Akkor nem gondoltam arra, hogy Isten csodálatos dolgokon fog átvezetni, mert nevelni akar.

Ne ítéljetek a látszat szerint!

Ez volt az első, amire meg akart tanítani. A klinikán, amikor az első vizsgálatra vittek, megláttam a folyosón azt az asszonyt, akit igyekeztem reggel elkerülni. Amint később megtudtam, Ő volt az egyetlen, aki hajlandó volt a csoporttól lemaradni, és vállalta a bizonytalant, és bekísért a mentővel. Most magához szorítva őrizte a táskámat, és arra várt, hogy hírt vihessen rólam a szeretteimnek. Szégyenkezve kértem bocsánatot az én Uramtól, mert a külső látszat szerint alkottam véleményt valakiről, és amiért az értékeim felől aggodalmaskodtam.

Isten szolgája Ő, a te javadra!

Már késő este volt, amikor a mindenre kiterjedő vizsgálatok után a Kardiológiai osztályra áttolt a betegszállító. Sajnos nem tudok németül, ezért nyugtalanság volt bennem, hogyan tudom magam megértetni az orvossal? Ezzel a gondolattal voltam elfoglalva, amikor az orvosi szoba előtt hozzám lépett egy ápolónő, és magyarul szólított meg. Röviden elmondta, hogy már értesítették az osztályt, hogy egy magyar beteget kapnak, ő már előkészítette az intenzív részlegben az ágyamat, azonnal jön az orvos és átvesznek. Nem szégyellem, de a szememben megjelentek a könnyek, hiszen olyan gyorsan érkezett meg a válasz a némán elmondott kérdésemre. Bizonyára észrevette, mert amíg az orvos megérkezett, röviden elmondta, hogy ő kis hazánkban élt, és Balatonfüreden a Szívkórházban dolgozott, és öt éve az ott rendezett kardiológus kongresszuson ismerkedett meg egy bécsi orvossal, akinek ma a felesége.



Néhány perc múlva már a megfigyelőben előkészített ágyra helyeztek, ahol a vizsgálat közben mondta el az orvos - a magyar nővér közvetítésével, - hogy a nap folyamán többször a "halál völgyében" jártam, de pillanatnyilag stabilnak tekinthető a szívem állapota. Elláttak mindennel, amire egy kórházban szükségem lehet. Hazánkban már több Kardiológiai osztályon kezeltek, de az ottani gondoskodás, az ellátás színvonala fényévnyire megelőzte az itthoni körülményeket. Elmondtam az ápolónőnek, hogy Miskolcon élek, tájékoztattam, hogy ki a szakorvosom, - mint megtudtam, személyesen ismerik egymást. Elmondtam, hogy egy óra múlva engem otthon várnak, hiszen még nem tudhatnak arról, hogy velem mi történt. Elkérte a lakásunk telefonszámát, és elsietett.



Én csendben hálát adtam Istennek a mindenre kiterjedő gondviselésért. Az esti félhomályban bezárt szemmel pihentem, amikor megérintette a kezemet a nővér. Csendben beszámolt arról, hogy beszélt az otthoni szakorvosommal, aki tájékoztatást adott a korábbi kezelésekről. Elmondta, hogy telefonon értesítette a családomat a történtekről és megnyugtatta őket, hogy most már jó kezekben vagyok. Természetesen megköszönve a segítségét, elmondtam, hogy Isten kegyelméből én már régen a legjobb kezekben vagyok, és meggyőződéssel vallom, hogy életem ideje most is a Mindenható kezében volt. Akkor ott úgy gondoltam, hogy ezzel a megtapasztalás sorozattal lezárult az, amit ezen a szívrohamon keresztül Isten nekem meg akart mutatni. Ott a bécsi kórházi ágyon nem tudhattam, hogy mind ez valójában egy küldetés előíze volt, ez csupán felkészítés arra a feladatra, ami néhány napon belül még rám várt.

Én vagyok az Úr, a te Gyógyítód!



Három napig feküdtem mozdulatlanságra kényszerítve. Ez alatt sok mindent bemutatott az én jó Uram: mások szenvedését, azt, hogyan tudják az orvosok a tudást - amit Istentől kaptak, - önzetlenül a betegek szolgálatába állítani, milyen színvonalon kell és lehet gondozni Isten teremtményét. Hálás vagyok az Úrnak, hogy ezeket is megláthattam. Negyedik napon délben érkezett meg a helikopter, amellyel a Magyar Konzulátus Miskolcra szállíttatott.

Délután a helyi kórházban, - ahol korábban már ápoltak, - egy kétágyas szobában helyeztek el. A szobatársam, egy jól megtermett, szomorú ábrázatú középkorú beteg volt. Első ránézésre látni lehetett rajta, hogy haragban van a világgal. Bemutatkozáskor tudtam meg, hogy egy közeli kisváros helyettes rendőrkapitánya. Amint elmondta, lakásában elesett, és eltört a combcsontja, az otthoni sebészeten végig begipszelték a lábát. Nagy testsúlya, és a többkilós gipszkötés miatt "elmankózta" a karjait, ami miatt azok oly mértékben megduzzadtak, hogy napok óta nem tudják az orvosok, mit kezdjenek vele. Semmit nem tud megfogni, kiesik a legkisebb tárgy is a kezéből, bénának érzi a karjait. Ő már annyira elkeseredett, hogy az élet sem kell neki, ha nem találnak gyógymódot az orvosok, öngyilkos lesz. Isten csendre intett, megértettem, hogy most minden vigasztaló szó, az ellenkező reakciót váltaná ki belőle. Hangtalanul imádkoztam, és a hosszú úttól is elfáradva elaludtam.



Reggel, Viola húgom látogatott meg először, és elhozta a legfontosabbat, az Élet Könyvét. Néhány percig beszélgettünk. Ez alatt láttam, hogy a betegtársam óvatosan, de csendben figyel. Testvérem eltávozása után elővettem a Bibliát, és olvasni kezdtem. Éreztem, hogy néz, tudtam, hogy amit teszek, az szavak nélküli prédikáció. Az ebéd utáni csendben, megszólított.
- Ugye Ön hívő ember, mondja meg őszintén, jól látom?
Forróság árasztott el. Megértettem, hogy most érkezett el a szavak ideje. Kérdése és érdeklődése feljogosított arra, hogy vallást tegyek az élő Istenről, arról a létező személyről, Aki ma már számomra a legfontosabb. Beszéltem az előző napok átéléseiről, arról, hogy most értettem meg, miért engedte meg Isten azt, hogy ezen az úton eddig a kórteremig eljussak. Beszéltem szüleimről, kilenc testvéremről, a nagy családunkról, arról a közösségről, amelyben számtalanszor láthattam az élő Isten kegyelmi és gyógyító munkáját. Elmondtam tékozló fiúi bolyongásomat, hogyan keresett meg Jézus Krisztus, és betegségemet, mint eszközt felhasználva megállított, amiért ma végtelen hálás a szívem. Elmondtam, hogyan gyógyította meg a vérfolyásos Édesanyámat, akiről az orvosok lemondtak, de Ő visszaadta népes családjának. Beszéltem az imameghallgató Atyáról, Aki sok szenvedésből, betegségből segített győztesen felerősödni.
Miközben hallgatott, láttam, hogyan gördülnek le arcáról a könnycseppek, nem szégyellte, hogy sír. Csendben, - szinte nem is remélve, hogy ez lehetséges, - megkérdezte, látok arra lehetőséget, hogy rajta is megkönyörüljön a Mindenható? Hajlandó vagyok érte imádkozni?
Boldogan tettem vallást arról, hogy én még soha nem láttam azt, hogyha valaki őszintén keresi Őt, attól elfordult volna. Semmit nem vár el Isten, csupán annyit, hogy ismerje el, hogy eddig helytelen volt az élete, mindezt őszintén bánja, és elhiszi, hogy Isten nem változott meg. Ma is gyógyít! Csendben imádkoztam.



Reggel csoszogásra ébredtem. A fürdőszobából jött ki, könnyezve, de boldogan mondta: - Nézd meg, - már barátként tegezett - hetek óta először, egyedül meg tudtam mosakodni, és borotválkozni. Hálás vagyok Istennek. Ha hazamegyek, a feleségemet átkarolva együtt megyünk a templomba, amikor csak tehetem. Eddig miattam nem mert menni, ezután értem is teszi. Köszönöm!



Bezártam a szemem, hogy ne lássa hálakönnyeimet, és csendben mondtam köszönetet az én Uramnak azért, hogy ismét megmutatta nagyságát, és azért, hogy bár méltatlan vagyok rá, de eszköz lehettem kezében. Még aznap délelőtt, a vizit után áthelyezték a rehabilitációs osztályra. Engem délben egy alapos vizsgálat után, mint gyógyultat hazaengedtek, mert amíg este János barátomért imádkoztam, az én szívemet is megjavította az orvosok orvosa.
Másnap a kórtermében felkerestem új barátomat, és ígéretemnek megfelelően egy Bibliával ajándékoztam meg, amiből, - mint tőle hónapok múlva megtudtam, - minden nap táplálkozik.