Prof. Dr. Tapolyai Mihály
ideggyógyász, pszichiáter
Budapest
Budapesten élt dr. Tapolyai Mihály, ideggyógyász, pszichiáter professzor.
2010. szeptember 18-án hazatért Megváltójához,
élete és munkássága Alapkövéhez.
Amerikában, Ashland Ohioi egyetemen lelki gondozásból, klinikai
pszichoterápiából doktorált. Ezzel a könyvével azoknak akart segíteni, akik boldogságot, békességet keresnek.
Tapolyai Mihály
Holt lelkek nyomában
Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor emlékének,
aki megtanított arra, hogy a terror idejében se csordalélekkel éljek,
hanem elvezetett a legnagyszerűbb emberség megőrző magatartásra.
Dr. Tapolyai Mihály ebben a könyvében arról számol be, miszerint nem a személyes karrier
vagy éppen a nyugalomban végzett munka a fontos, hanem az önkéntesen betöltött
küldetés: az orvos és a keresztény ember küldetése.
Egy részletet olvashatunk a visszaemlékezéséből.
A mester és tanítványai
"A harmadik lecke!"
"...mesteremet ugyanolyan tiszteletben
részesítem, majd mint ... szüleimet ...
Gondom lesz rá, hogy a tudományt,
a szóbeli és minden
felvilágosítást ismertessem..."
(Hippokratész: Orvosi Eskü)
Történelmi katasztrófákkal terhes időben jöttem erre világra, amely új lélektani és
filozófiai problémát vetett föl mindazokban, akik szembesültek az erőszakos elmúlás
eshetőségével, a túlélés kérdésével. Annyira nagy volt ez a probléma, hogy a tudósok ki
is dolgozták a túlélésnek biológiai, pszichológiai és morális összefüggéseit.
Bennünk ez
így csengett: Túléljük-e a második világháborút vagy sem?
Énelőttem
legvalószínűbbnek az látszott, amit a mi Zrinyi Miklósunk mondott. Sors bona, nihil
aliud. "Jó szerencse semmi más!" Csak ezen múlna? Fatalizmus ez? Végzetszerű-e a
megmaradásunk vagy Istentől való függőség ténye?
Kedves barátom Paul Theedam, angol katona volt az első vonalban a német
fronton. Lövészárokban, sárban taposva kereste a legjobb lövészállást. Volt a szakaszban
egy fiú, egy jó bajtárs, mindig humoros, ő tartotta bennük a lelket. Vicceire az egész
szakasz nevetett, szinte kacagott, holott a lövészárokban esőben, golyózáporban nem volt
derűs az élet. Egyszer visítva repült közéjük egy srapnel (Megj. 6,4 kg-os lövedék), és ő a
jó barát, lekapta sisakját rádobta, és hassal rávetődött. Azonnal fölrobbant. Máshová
repült a karja és más hová lábai. Pedig ő volt a lövész árok lelke. Jó szerencse semmi más!
Némelyek azt hiszik, hogy a megmaradásban részük van. Úgy tűnik, hogy némi
leleményességgel ők mentették meg életüket. Kritikus helyzetekben is föltalálták
magukat. Ötletgazdag fantáziájuk volt. Velem is így történt nem egy válságos esetben.
Akartam is leleményes lenni. Vagy Isten akart életben tartani valamire?
A rendszeres veszély azonban - tapasztaltam - gyengébb idegzetűeknél
megfoszt a gondolkozás szabadságától. Az ember az állandó veszély feszültségében
elveszti az énjét, a lelkét, és döntés képessége lebénul. Csak tudatos tréninggel őrizhető
meg, mint erre a katonai iskolák is tanítanak.
A veszély erkölcsi legyőzésének kell, hogy legyen egy másik, ösztönös módja is, a
lélekjelenlét. Ez már a magasabb érzelmi és szellemi adottság, az én tudat stabilitását
jelenti. Nem esni pánikba, akármi is történik! Zuhoghatnak a bombák, düböröghetnek a
páncélosok, reszkethet a levegő a Sztálinorgonáktól, ha én hiszek abban, hogy van
Isten, és nekem még élni kell, szilárdan állok a lábamon! Sokan írják, hogy ez a fontos,
a reménység. Pl. Viktor E. Frankl. (Logoterápia) Lehet, hogy ez csak illúzió?
Én nem vagyok ebben biztos. Lehet, hogy a reménység megerősít a vírusokkal
szemben, az ágyúgolyókkal szemben azonban nem. Balassi Bálintnak, aki annyi sok
istenes versével tett bizonyságot megtéréséről és hitéről, úgy elvitte Esztergom ostromában
a fél lábát az ágyúgolyó, mint a vihar, pedig de jó lett volna, ha még élt volna!
A
lélekjelenlét mélyebb és összetettebb, mint az előbbi. Tanulással kell kiművelni.
Tudatosan föl lehet készülni olyan esetre, mikor hirtelen támad veszedelem, nem hagy
gondolkozni, idő sincs, hogy az ember megtalálja a megoldást.
Ezt és hasonlókat tanultam meg a német megszállás alatt mestereimtől,
akikkel akkor az élet összehozott.
De akkor más és iszonyatos dolog is történt. Előttünk fordult föl a világ.
Asszonyok, terhes nők, gyermekek, öregek elhurcolásának tanúi lehettünk. Sokkot
jelentett. Tanácstalanok voltunk.
"Mit tehetünk?" - kérdeztük. Ezek nem győzelmes
katonák, akik a frontról jöttek, nem hősök, akik most mennek ki. Ezek védtelen polgárok.
Tiltakozzunk? Nevetségesen hangzott. Kinél? A tigris páncélosok árnyékában? Vagy
hagyjuk, mivel úgyis tehetetlenek vagyunk? "Gyilkosok közt cinkos, aki néma." -
mondta a költő. Ez túl kemény beszéd volt, mert a költő nem gondolta jól végig. Vagy nem
volt ilyen helyzetben. Törvénytelen és erőszakos légkörben megszólalni értelmetlen
öngyilkosság. Csak valahogy a magunk integritásának megőrzéséért, a jó
lelkiismeretért, a magunk megnyugtatásáért kerestük és éreztük, hogy valamit tenni
kell. Néha olyat, amit békében, józan ésszel sosem tennénk meg. Különben az ember az
élet nagy és kritikus helyzeteiben legfeljebb az életösztön két nagy törvénye egyikének
engedelmeskedik, a Cannon féle vészreakcióknak. Támad vagy menekül.
Ezek csak a biológiai önmentés válaszai, engem nem nyugtattak meg. Gyorsan jött a
politikai vihar, és a pergő események sodortak magukkal, azaz nem azt cselekedtük, amit
akartunk, amit elképzeltünk, hanem a közhangulat, a közfelfogás vitt, sodródtunk. Néha
tetszett, máskor utáltuk, vagy dühösek lettünk. Némelyeket elhurcoltak valamilyen
lágerbe, nem sokkal utána pedig Szibériába. Sodródtunk.
1944-ben minket tizen- és huszonéves fiatalokat úgy lepett meg a németországi hatás,
mint a hirtelen rohanó árvíz, és már nem volt mibe kapaszkodni sem. Úgy, mint mikor
mindenütt csak a robajló víz, víz és víz van! Őrület, őrület és őrület! Egyik napról a
másikra a rádiók hangja megváltozott. Az újságok hangneme más lett, ordítoztak, és szinte
mindenki kezdett csoportosulni, ki ide, ki oda, más valaki mögé sorakozott. Nem lehetett
tudatosan dönteni, rá fölkészülni, nem lehetett védekezni, megszökni, ügyvéddel
konzultálni. Hogy lehet ilyen megfélemlítést értelmesen földolgozni, vagy vele szembe
nézni? És eközben tiszta látásunkat megőrizni és vele lelkiismeretünk nyugalmát
megtartani?
Különösen kérdés volt azoknál a diákoknál, akiket morális kérdésekre érzékennyé tettek
valamilyen élő vallási mozgalomban, és lelkileg is aktívak voltak. Katakombába rejtőzve
éljük közösségi életünket? És kint az életben némán és személytelenül létezzünk?
Gyávaságnak tűnt előttünk. Fegyelmezetten, szigorúbb önkontrollal éljünk, mint a szabad
átlagember? Bölcsnek látszott, de nem elégített ki.
A valóságban szótlanabbak lettünk, és ha szóltunk, akkor is többnyire személyes lelki
dolgokról beszélgettünk. Ettől helyzetünk nem lett biztonságosabb, de biztonságérzetünk
jobb volt. Úgy éreztük ez már helyes viselkedés. Azok, akik ezt az utat választották, még
életszemléletük is megváltozott. Ezért a szubjektív, pusztán érzelmi önvédelmi
megoldásért nem lehet őket elítélni. Nem volt fórum, személy vagy mód ahhoz, hogy véleményét
bárki közülünk elmondhassa, vagy kifejezze.
Talán fogadja el a meghurcolást, esetleg a mártíromságot?
A II. világháború megindulása érdekes volt számunkra, és semmit nem vettünk észre
abból, ami a valóságban történt. Föl sem fogtuk, hogy ez a világpusztító esemény lesz
életünk tartalma. Úgy éreztük, hogy ez egy nagy kaland. Csak győzelemről hallottunk,
győzelem győzelem után. De a politikai helyzet mást mutatott. Lassan egyre feszültebbé vált
az emberek közti kapcsolat, ellenérvek hallatszottak, szélsőséges hangok. Eleinte minden
érvet elfújt a győzelem, a Blitzkrieg. Ez imponált, azt sem tudtuk mi az, csak átéltük. Szép,
nagyszerű, és dicsőséges! Jaj, ha mi kapnánk ilyent! Még tizenéves voltam, mikor az
egyetemre kerültem. Tetszettek nekünk a hátborzongató háborúban a tigris páncélosok, T-34-esek, melyek
élet-halál küzdelmét a Híradó filmekben mutatták be.
A béke csöndes örömét
nem értékeltük! Nekünk, fiataloknak az eseménytelen volt és unalmas, nem volt benne
semmi izgalom. A hősök, azok igen, azok érdekeltek, meg minden, amit a Híradó filmeken
láttunk. A stukák, a zuhanó bombázás. Hű! Érzelmeinket a hős imádat formálta, Mussolini
kiszabadítása, Skorzeny akciója.
Volt a történelemnek azonban egy másik szférája is, az, amit mindenki maga érez
belül. Ami nem a külső békét, hanem, ami ilyen körülmények között is a benső békességet
keresi. Szerencsés ember ez, akinek ilyen politikai vészhelyzetben van hiteles
tanítómestere, aki megmutatja a lelki vészkijáratot. Ilyen volt nekem dr. Kiss Ferenc
orvosprofesszor, a világhírű anatómus. Kiss Ferenc, professzor úr Rockfeller fellow is
volt, a francia akadémia kitüntetettje is és több más nemzetközi tudományos egyesület
elismerését bírta. Anatómiai könyveiből tizenhét nyelven tanítottak a világ különböző
országaiban. És emellett, ez a professzor velünk diákokkal szóba állt, ami abban az
időben ritkaság volt. Ő lett a mi szellemi mentorunk, tanító mesterünk, akinek előadása
mély benyomást tett rám, és drámai módon megváltoztatta életemet és érdeklődésemet.
Mikor aztán politikailag élessé vált a helyzet számunkra is, ezekkel a szavakkal
döbbentett meg minket, egyetemi hallgatókat:
"Most vigyázzanak, hogy mit csinálnak!... Hát anyák, gyermekek és
fegyvertelenekkel szemben akarnak hősök lenni? Olyanért küzdjenek, aminek
értelme van! Amiért érdemes és szép harcolni. Különben ostoba heroizmus
csapdájába esnek."
Meghökkentő történelmi példákat hozott.
Ez volt az első nagy lecke, amit tőle
kaptam,
egy új élet kezdésének alapja.
Csakugyan! Talán én is ide jutottam volna, ha Isten Kiss professzor úrral közbe nem lép
az életembe. Operetthős! Vagy anarchista. Igazi áldozatokkal. Szép ez? Jelenetekben
játszani, aminek alig van kockázata. De áldozatai vannak. Mi volt az az életérzés, ami
ebbe belehajtott volna engem? A világképem, mely csak egy szerep volt eddig, életem
elmúlt szakaszában, a szentté keresztelt nagyzási roham. Mint a legtöbb fiatalnak. Egy
szerep, amiben magamat akartam megélni. De nem az eszményi enyémet, hanem a
rosszabbik énemét, az árnyékomét, akinek kibontakozásáért eddig éltem. Most végre
igazán szabad vagyok - gondoltam ezután. És itt az ideje, hogy valami szépet és nagyot
tegyek, gondoltam, persze Isten erejével, mert minden szándékomat akkori lelki állapotomnak
megfelelőn megkereszteltem. Különben mit tehetnék egy világháborúban összeomló vár
romjai alatt? Mint az egér szaladgálhatnék a leomlott kövek és gerendák között.
Meglepetésszerűen új volt számomra a professzor úr körül összegyülekező ifjúság
hangulata, csöndes békessége! Eljártam hallgatni őket. Fölfedeztem, hogy szükségtelen
ugrálni, nélkülünk is megy a világ, sőt nincs is szükség arra, hogy beavatkozzunk. Tudok
én hullámokat csinálni a lavórban is, de a tenger hullámai természetesek és félelmetesen
önálló hatalmak, és az maga a történelem.
Politikai becsvágy már nem lobogott bennem, mint azelőtt, mert már az
értelmetlenné és nevetségessé vált előttem. Könnyedén szóltam erről. Hát egy megtérés
ilyen óriási lélektani változást hoz? Szinte napok alatt megszületett egy új realitás érzék?
A hatalmasok biztos ezt vesztik el, és ezért esnek az istentelenkedésbe.
1944 március 19-e utáni hétvégére Kiss professzor úr nekünk orvostanhallgatóknak és
még néhány más értelmiséginek elmélkedő csendes napot szándékozott tartani, de
közbelépett a történelem, a német megszállás. Tilos volt összejönni. Gyülekezési tilalom
volt halálbüntetés terhe alatt. Ezt írták a plakátok, az újságok, és ezt mondta a rádió. Mi
mégis arra gondoltunk, hogy összejövünk. Nem volt még akkor fejlett veszélyérzékünk a
diktatúrához, és így összejöttünk. Együtt voltunk mi fiatal orvosnövendékek, és vártuk a
profot. Lestük, hogy eljön-e. És ha eljön mit mond? Föloszlat? Hazaküld? Vagy
bevezetés nélkül előadni kezd. Csupa rejtvény a mozgó történelem.
Megjött, és azt mondta, hogy maradjunk együtt és várjuk meg őt, mert ő most
elmegy engedélyt kérni a Gestapóhoz. Elhatározta, hogy beszél Eichmannal, és
megmagyarázza neki, hogy a mi összejövetelünk ártatlan baráti társaság, és nem
foglalkozunk politikával.
Ez nem olyan politikai gyülekezés, hanem csak olyan vallási jellegű összejövetel
és a jellem kérdéseivel foglalkozunk. De mi tudtuk, és ezt is vártuk tőle, hogy ő ilyen
ember legyen, aki hiteles modell lehet számunkra, szembe mer nézni a veszéllyel.
Tárgyalni tud az életveszedelemmel.
Bátorított, hogy csak maradjunk együtt, és ne hangoskodjunk azalatt, miközben ő
Eichmannal tárgyal, aki most Hitler által teljhatalommal fölruházott úr volt
Magyarországon. Kiss prof. a régi magyar hagyományt követte, mikor egyedül ment el
hozzá tárgyalni.
Ahogy belépett a Gestapó épületébe, a német kapu őrség megkérdezte, hogy mit
akar.
Kihallgatást kérek Eichmann úrtól. Kérdezni akarok valamit.
Nichts fragen! Semmit ne kérdezzen! És a kapura mutatott.
Jó, - gondolta Kiss prof., de nem mondta. - Nem kérdezek többet semmit! És
kijött!
Mi izgatottan vártuk őt, hogy megtudjuk mi történt. Mikor megérkezett nem
szóltunk semmit, csak az arcát fürkésztük.
- "Eichman nem fogadott. - itt elhallgatott, mi vártuk a folytatást, - a kapuőr
azt mondta, hogy "nichts fragen!" Semmit ne kérdezzek! Tehát többet, ezentúl semmit
nem kérdezünk, - értették? Megtartjuk a csendes napot! És többet semmit nem
kérdezünk!
Ők mondták. És azt tesszük, amit lelkiismeretünk diktál. Mindenki a maga
bőrét viszi a vásárra. Nem kérdezünk, csak tesszük a dolgunk! Mindent, amit helyesnek és
jónak látunk, azt cselekedjük. A hatalom kivonta magát a demokrácia, az alkotmányos
rend kontrollja alól. Ilyenkor nem szabad kérdezni semmit, csak cselekedni!"
Megkérdezte, akar-e valaki hazamenni?
Széjjelnéztünk. Egymásra. Egyszer hátul fölállt valaki. Odanéztünk. Szőcs János volt,
katonatiszt.
Csöndes szelíd hangján megszólalt. Ijedten hallgattuk. Hát János, pont János akar
elmenni?
"Úgy gondolom, aki most meghátrál, az igent mond a német megszállásra."
Mindnyájan megnyugodtunk. János szokása szerint még fejtegetett valami
filozófiát, aztán leült. Cserepi Zoli barátilag megölelte.
"Jól van, János."
Professzor úr arca kemény volt, és határozott. Soha ilyennek nem láttam. Ez volt
Kiss prof. politikai arca.
És ez volt a második lecke, amit tőle kaptunk. Majd ez lett
számunkra az "új rend", az illegalitás egyik legfontosabb alaptörvénye. Így kaptuk meg
az utasítást a jövőre.
Roppant tetszett nekünk. Minden szem ragyogott, nem tapsolhattunk, mert az
utcán, az Üllői úton szaladgáltak a tigris tankok. Mikor ő ezt látta, megmagyarázta ennek
a magatartásnak a lelki vonalát. Erre is szükségünk volt, hogy amit csinálunk, jó
lelkiismerettel csináljuk!
"Cselekedjenek bármit, amire bátorságuk és lelkiismeretük indítja, csak ne
próbáljanak engedélyt kérni ehhez. (Kiss prof. hagyományos módon diákjait urazta és
magázta, és mint felnőtt urakat kezelte, nagyszalontai stílusban így szólított, hogy "kied")
Aztán így folytatta: Ha kérdeznek, akkor választ kapnak, és akkor annak már
engedelmeskedni kell! Akkor ez már lelkiismereti kötelesség is! Ha megtiltják, akkor
annak engedelmeskedni kell, mert a legnagyobb erősségüket, a jó lelkiismeretet vesztik el.
Ha nem kérdeznek semmit, hanem a józan realitásérzékre és a hitre támaszkodva
döntenek és tesznek, úgysem tesznek rosszat, akkor túlélhetnek sok válságot, és lelküket
is megőrzik!" Micsoda lecke volt ez!!
Ez a bölcs látás lett a kalauzunk
a legválságosabb hitleri valamint
a sztálini
kommunista időkben is.
Hiszen az élet, az emberi, a magyar, és az evangéliumi élet
csak az illegalitás búvópatakjaként haladhatott tova. És haladt. Kaptam vezetést és
kaptam kalauzt is.
Hirtelen odafordult egy fiatal ember felé, Éliás Jóskának hívtuk. Zsidó származású
református lelkész volt. Rámutatott.
"Őt ne hagyjátok magára, főleg az utcán kísérjétek. Testőrökkel kell járnia, mert
cifra világ jön!"
Boda Domi (aki később gyermekgyógyász professzor lett Szegeden) meg
én lettünk a kísérői, azaz testőrei. A helyzet súlyosbodott. Csak most kezdtem érezni.
Kellett, hogy valaki megnyissa a szemünket!
Egyszer magához kéretett Kiss prof. és így szólt:
- "Misi, ha komolyan vette a hitet, akkor ne csak a Mennyekbe nézzen, hanem a
földön is, ebben a világban is nézzen szét, és merjen azok mellett kiállni, akiket most
embertelenül öszeszednek, és gettókba raknak. A szolgálat nem az, hogy most a Szentírás
egyes szakaszairól okoskodunk, hanem ha cselekszünk, még ha ez kockázattal is jár.
Vállalja ezt Misi?"
- Természetesen professzor úr, én vállalom. - mondtam.
- Én is vállalom - hallottam, mondta a barátom.
Ekkor elválasztottak minket egymástól. Nem beszéltek sokat. Engem dr. Kocsis
Antal szájsebészre, az egyetemi magántanárra bíztak. Aki csak ennyit mondott akkor,
mikor nekem szóltak, minden bevezetés nélkül:
- Akkor menjünk!
Hogy barátomat kire bízták, nem tudom.
- Te tüdőgyógyászaton dolgoztál, úgy-e? - kérdezte Tóni bácsi, ő tegezett.
- Igen, - feleltem.
- Akkor hozd a fonendoszkópodat!
És ketten elindultunk. Széjjelnézni sem tudtam, mert Tóni bácsinak nem állt be a
szája, csak beszélt, beszélt oda nem illő dolgokat. Hogy természeténél fogva volt
logorrheás, vagy csak belőlem akarta a félelmet elűzni, nem tudom. Ez eleve szükségtelen
volt, mert én nem féltem. Mikor elértünk az Izabella utca sarkához, ami itt van Budapest
belvárosában, elcsendesedett.
- Odamegyünk, - bökött a fejével egy kapura. - Itt őr szokott lenni. Most nem látok ott
senkit. Az a ház most gettó, a zsidók elkülönítésére. Belépni tilos, de mi belépünk!
Érted? Nézz széjjel, látsz-e SS katonát!
Nem láttam. Csöndesen bementünk az udvarra, de egyszer Tóni bácsi hátranézett.
Ezt a mozdulatot soha nem láttam eddig még senkinél! Még ilyet! Gyanakodva
hátranézett! Nekem szokatlan volt. Én is hátranéztem, akartam tudni, miért nézett ő hátra.
De nem láttam senkit és semmit.
Azután sokszor, nagyon sokszor kellett látnom ezt a mozdulatot. Sőt később
magam is így tettem. Aztán a magasföldszinten az első lakásba beléptünk, amelyik tele
volt emberrel. Egy olyan 5x6 méteres szobában lehettek vagy 12-15-en. Mind zsidók.
Kedvesek voltak. Kissé lehangoltak, de semmi pánikot nem tapasztaltam. Olyan
normálisak, főleg azokhoz képest, ahogy ma beszélnek erről. Székkel kínáltak. A
panaszosokat meghallgattuk. Tóni bácsi ezeket följegyezte. Aztán egyeseknek név szerint
kiosztott valamilyen Schutzpasst, útlevélfélét. Aztán, akinek egészségével volt panasza,
ott engem kért, hogy vizsgáljam meg azokat. Ő szájsebész volt és fogász. Emlékszem, az
egyik férfinak alopecia areatája volt, foltos kopaszsága és köhögött. Erre panaszkodott.
Ránéztem. Alig kapott lélegzetet, rekedten kiáltott
- Segítsen!...doktorkám!
Majd elnevettem magamat. Tipikus zsidó megszólítás. Lehet, hogy azért, mert fiatal
voltam, de azután is a zsidók mindig így szólítottak engem: "Doktorkám!"
Megvizsgáltam. Ez már kellemetlen volt. Olyan üreghang volt a tüdő fölött, hogy
rögtön tudtam, hogy ennek kavernája van. Hiszen ezt már Rozsnyón megtanultam még
Faust doktor mellett. Luk a tüdején. Tóni bácsi dupla adag vitamint adott neki. Ennyi
volt minden. Minden gyógyszer svéd gyártmányú volt, a Wallenberg misszióból.
- Legközelebb beszámol magáról - neki, - mutatott rám, - és ekkor felém
fordult: Ezentúl te egyedül fogsz ide bejárni, és ezt csinálni, érted?
Egy nagyon szép lány odajött hozzám, és bizalmaskodóan, de nagyon lehangoltan a
vállamra tette a kezét, és csak ennyit mondott.
- Hülye ez az élet!
- Hát eléggé! - feleltem. És kérdőleg néztem rá, hogy mit akar mondani, de nem
mondott semmit. Ez már érez valamit, de nem látszott kétségbeesettnek. Nem tudtam mi
egyebet mondjak neki. Valamit akart még talán, amit nem tudott megfogalmazni, vagy
nem merte kimondani. Megtettem volna, ha kivihető, segítséget kért volna. Mindenki
inkább apathiás volt. Ennek a mai pánik hangulatnak, ami posttraumás pánik, nyoma sem
volt. Vagy mit gondolhattak, hogy mi lesz velük? Mi sem tudtuk, nem is sejtettük, és nem
is értettük. Hiszen azt sem tudtuk, holnap mi lesz.
Legközelebb már nem volt ott. Állítólag egy német tiszttel elment. Hogy ez mit
jelentett, még akkor nem tudtam dekódolni, mert nem figyeltem az arcokat. Azt
jelentette-e hogy német tiszt elhurcolta, vagy a lány behízelegte magát neki, csakhogy
megmeneküljön? Ki tudja, de mit számít ez, úgy sem saját szabad akaratából tette.
Muszáj volt túlélni.
Mikor kimentünk, Tóni bácsi kioktatott:
Ha SS őr van, nem mégy be, vagy megvárod, míg elfordul, és akkor lógsz be.
Különben igazolnod kellene magad. De ha igazolványt adunk neked, akkor nagyobb bajba
kerülhetsz. Meg hol használ, hol nem. És akkor mi nem használhatunk téged arra, amire
kell. Vigyázz, de csináld. Tudnod kell hogy törvényen kívül mozogsz és élsz. Érted?
Törvényen kívül! Senki nem fog megvédeni. Ha elkapnak, az Úr legyen veled! Ne
maradj a kezükben, mert semmi irgalomra nem számíthatsz.
Ez az élmény lett életem egyik kulcsélménye. Folytatása mélyen belém vésődött.
Egy életre meghatározta életstílusomat, ha lelkem mélyébe nézek, akkor csak így
fejezhetem ki magam: Elköteleztem magamat az üldözöttek és elnyomottak papjává.
Hívatást ott nyertem az Izabella utcai gettóban 1944-ben, másfél évvel életem nagy
fordulata után. Kiss prof. és Kocsis Tóni bácsi inspirációjára. Bizonyára benne volt
Isten. Most ezt őszintén mondom. Ebből lett aztán tudatos élettartalom, küldetés.
Ez volt a harmadik lecke.
Ezt követtem. Ezért maradtam én névtelen, ismeretlen, és sokszor törvényen kívül, sőt
annak ellenére cselekvő. Polgári közfelfogás szerint sikertelen. Így is volt jobb, mert ha
ismertebb vagy orvosilag befutottabb lettem volna, ha orvosi találmányaimat
hasznosíthattam volna, ismereteimhez fórumot kaphattam volna messzebbre előre
léphettem volna, de akkor szem előtt lettem volna, és ezt a munkát nem végezhettem
volna. Időnként bántott a sorsom, de végső fokon nem bántam meg. Több emberen tud
segíteni így az ember, mint kutatóorvos. Maradtam gyakorló orvos. Sokszor
félretaposott, máskor politikailag is megrágalmazott, és csak egyet tehettem,
mosolyogtam. Legfeljebb belül fájt a szív, ha közeli barát sértegetett. Ki tudta, hogy órák
múlva életveszélyes szituációkban kell valaki vagy valakik után kinyúlnom. Egy életen
át kellett ennek terhét hordoznom, mint ez majd a következő fejezetekből kiderül.
Kiss prof. tanítása tovább élt bennem, új megvilágításba helyezte az életet, sőt az
emberi sorsot előttem. Egyszerre érett ember lettem. És az elvetett mag új
megfogalmazásokban sarjadt ki ezután. Szüksége volt erre még a lelkiismeretemnek is,
hogy törvényen kívül is jót cselekedjem, több és erősebb bátorításra. Hogy ne azokkal
tartsak, akik parancsra cselekedtek gonoszt. Belső biztonságérzetet adott az a tudat, ami
ezt a hozzáállást meg is fogalmazza ekképpen, mikor a diktatúra és az állami terror olyan,
ami törvénytelenséget cselekszik a törvény színe alatt.