HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján


Prof. Dr. Kiss Ferenc Kossuth-díjas
orvosprofesszor élete (1889-1966)


"Az én kezeim között halt meg Kiss Ferenc professzor úr, miközben az intravénás injekciót adtam. Engem hívtak, mert munkatársa voltam az orvosi kutatásban, a hit szolgálatában, a zsidómentésben és nemzetközi képviseletében. Cikket is írtam róla International Fellowship of Evangelical Student lapjában, amikor meghalt. Életének tanúja voltam. Szolgálatában egyik tanítványa."

Prof. Dr. Tapolyai Mihály
ideggyógyász, pszichiáter
Budapest

        

Budapesten élt dr. Tapolyai Mihály, ideggyógyász, pszichiáter professzor. 2010. szeptember 18-án hazatért Megváltójához, élete és munkássága Alapkövéhez. Amerikában, Ashland Ohioi egyetemen lelki gondozásból, klinikai pszichoterápiából doktorált. Ezzel a könyvével azoknak akart segíteni, akik boldogságot, békességet keresnek.

Tapolyai Mihály

Holt lelkek nyomában

Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor emlékének,
aki megtanított arra, hogy a terror idejében se csordalélekkel éljek,
hanem elvezetett a legnagyszerűbb emberség megőrző magatartásra.

Dr. Tapolyai Mihály ebben a könyvében arról számol be, miszerint nem a személyes karrier vagy éppen a nyugalomban végzett munka a fontos, hanem az önkéntesen betöltött küldetés: az orvos és a keresztény ember küldetése.


Egy részletet olvashatunk a visszaemlékezéséből.

A mester és tanítványai

"A harmadik lecke!"

"...mesteremet ugyanolyan tiszteletben
részesítem, majd mint ... szüleimet ...
Gondom lesz rá, hogy a tudományt,
a szóbeli és minden
felvilágosítást ismertessem..."
(Hippokratész: Orvosi Eskü)

Történelmi katasztrófákkal terhes időben jöttem erre világra, amely új lélektani és filozófiai problémát vetett föl mindazokban, akik szembesültek az erőszakos elmúlás eshetőségével, a túlélés kérdésével. Annyira nagy volt ez a probléma, hogy a tudósok ki is dolgozták a túlélésnek biológiai, pszichológiai és morális összefüggéseit.
Bennünk ez így csengett: Túléljük-e a második világháborút vagy sem?
Énelőttem legvalószínűbbnek az látszott, amit a mi Zrinyi Miklósunk mondott. Sors bona, nihil aliud. "Jó szerencse semmi más!" Csak ezen múlna? Fatalizmus ez? Végzetszerű-e a megmaradásunk vagy Istentől való függőség ténye?
Kedves barátom Paul Theedam, angol katona volt az első vonalban a német fronton. Lövészárokban, sárban taposva kereste a legjobb lövészállást. Volt a szakaszban egy fiú, egy jó bajtárs, mindig humoros, ő tartotta bennük a lelket. Vicceire az egész szakasz nevetett, szinte kacagott, holott a lövészárokban esőben, golyózáporban nem volt derűs az élet. Egyszer visítva repült közéjük egy srapnel (Megj. 6,4 kg-os lövedék), és ő a jó barát, lekapta sisakját rádobta, és hassal rávetődött. Azonnal fölrobbant. Máshová repült a karja és más hová lábai. Pedig ő volt a lövész árok lelke. Jó szerencse semmi más!
Némelyek azt hiszik, hogy a megmaradásban részük van. Úgy tűnik, hogy némi leleményességgel ők mentették meg életüket. Kritikus helyzetekben is föltalálták magukat. Ötletgazdag fantáziájuk volt. Velem is így történt nem egy válságos esetben. Akartam is leleményes lenni. Vagy Isten akart életben tartani valamire?
A rendszeres veszély azonban - tapasztaltam - gyengébb idegzetűeknél megfoszt a gondolkozás szabadságától. Az ember az állandó veszély feszültségében elveszti az énjét, a lelkét, és döntés képessége lebénul. Csak tudatos tréninggel őrizhető meg, mint erre a katonai iskolák is tanítanak.
A veszély erkölcsi legyőzésének kell, hogy legyen egy másik, ösztönös módja is, a lélekjelenlét. Ez már a magasabb érzelmi és szellemi adottság, az én tudat stabilitását jelenti. Nem esni pánikba, akármi is történik! Zuhoghatnak a bombák, düböröghetnek a páncélosok, reszkethet a levegő a Sztálinorgonáktól, ha én hiszek abban, hogy van Isten, és nekem még élni kell, szilárdan állok a lábamon! Sokan írják, hogy ez a fontos, a reménység. Pl. Viktor E. Frankl. (Logoterápia) Lehet, hogy ez csak illúzió?
Én nem vagyok ebben biztos. Lehet, hogy a reménység megerősít a vírusokkal szemben, az ágyúgolyókkal szemben azonban nem. Balassi Bálintnak, aki annyi sok istenes versével tett bizonyságot megtéréséről és hitéről, úgy elvitte Esztergom ostromában a fél lábát az ágyúgolyó, mint a vihar, pedig de jó lett volna, ha még élt volna!

A lélekjelenlét mélyebb és összetettebb, mint az előbbi. Tanulással kell kiművelni. Tudatosan föl lehet készülni olyan esetre, mikor hirtelen támad veszedelem, nem hagy gondolkozni, idő sincs, hogy az ember megtalálja a megoldást.
Ezt és hasonlókat tanultam meg a német megszállás alatt mestereimtől, akikkel akkor az élet összehozott.
De akkor más és iszonyatos dolog is történt. Előttünk fordult föl a világ. Asszonyok, terhes nők, gyermekek, öregek elhurcolásának tanúi lehettünk. Sokkot jelentett. Tanácstalanok voltunk.
"Mit tehetünk?" - kérdeztük. Ezek nem győzelmes katonák, akik a frontról jöttek, nem hősök, akik most mennek ki. Ezek védtelen polgárok. Tiltakozzunk? Nevetségesen hangzott. Kinél? A tigris páncélosok árnyékában? Vagy hagyjuk, mivel úgyis tehetetlenek vagyunk? "Gyilkosok közt cinkos, aki néma." - mondta a költő. Ez túl kemény beszéd volt, mert a költő nem gondolta jól végig. Vagy nem volt ilyen helyzetben. Törvénytelen és erőszakos légkörben megszólalni értelmetlen öngyilkosság. Csak valahogy a magunk integritásának megőrzéséért, a jó lelkiismeretért, a magunk megnyugtatásáért kerestük és éreztük, hogy valamit tenni kell. Néha olyat, amit békében, józan ésszel sosem tennénk meg. Különben az ember az élet nagy és kritikus helyzeteiben legfeljebb az életösztön két nagy törvénye egyikének engedelmeskedik, a Cannon féle vészreakcióknak. Támad vagy menekül.
Ezek csak a biológiai önmentés válaszai, engem nem nyugtattak meg. Gyorsan jött a politikai vihar, és a pergő események sodortak magukkal, azaz nem azt cselekedtük, amit akartunk, amit elképzeltünk, hanem a közhangulat, a közfelfogás vitt, sodródtunk. Néha tetszett, máskor utáltuk, vagy dühösek lettünk. Némelyeket elhurcoltak valamilyen lágerbe, nem sokkal utána pedig Szibériába. Sodródtunk.

1944-ben minket tizen- és huszonéves fiatalokat úgy lepett meg a németországi hatás, mint a hirtelen rohanó árvíz, és már nem volt mibe kapaszkodni sem. Úgy, mint mikor mindenütt csak a robajló víz, víz és víz van! Őrület, őrület és őrület! Egyik napról a másikra a rádiók hangja megváltozott. Az újságok hangneme más lett, ordítoztak, és szinte mindenki kezdett csoportosulni, ki ide, ki oda, más valaki mögé sorakozott. Nem lehetett tudatosan dönteni, rá fölkészülni, nem lehetett védekezni, megszökni, ügyvéddel konzultálni. Hogy lehet ilyen megfélemlítést értelmesen földolgozni, vagy vele szembe nézni? És eközben tiszta látásunkat megőrizni és vele lelkiismeretünk nyugalmát megtartani?
Különösen kérdés volt azoknál a diákoknál, akiket morális kérdésekre érzékennyé tettek valamilyen élő vallási mozgalomban, és lelkileg is aktívak voltak. Katakombába rejtőzve éljük közösségi életünket? És kint az életben némán és személytelenül létezzünk? Gyávaságnak tűnt előttünk. Fegyelmezetten, szigorúbb önkontrollal éljünk, mint a szabad átlagember? Bölcsnek látszott, de nem elégített ki.

A valóságban szótlanabbak lettünk, és ha szóltunk, akkor is többnyire személyes lelki dolgokról beszélgettünk. Ettől helyzetünk nem lett biztonságosabb, de biztonságérzetünk jobb volt. Úgy éreztük ez már helyes viselkedés. Azok, akik ezt az utat választották, még életszemléletük is megváltozott. Ezért a szubjektív, pusztán érzelmi önvédelmi megoldásért nem lehet őket elítélni. Nem volt fórum, személy vagy mód ahhoz, hogy véleményét bárki közülünk elmondhassa, vagy kifejezze.

Talán fogadja el a meghurcolást, esetleg a mártíromságot?

A II. világháború megindulása érdekes volt számunkra, és semmit nem vettünk észre abból, ami a valóságban történt. Föl sem fogtuk, hogy ez a világpusztító esemény lesz életünk tartalma. Úgy éreztük, hogy ez egy nagy kaland. Csak győzelemről hallottunk, győzelem győzelem után. De a politikai helyzet mást mutatott. Lassan egyre feszültebbé vált az emberek közti kapcsolat, ellenérvek hallatszottak, szélsőséges hangok. Eleinte minden érvet elfújt a győzelem, a Blitzkrieg. Ez imponált, azt sem tudtuk mi az, csak átéltük. Szép, nagyszerű, és dicsőséges! Jaj, ha mi kapnánk ilyent! Még tizenéves voltam, mikor az egyetemre kerültem. Tetszettek nekünk a hátborzongató háborúban a tigris páncélosok, T-34-esek, melyek élet-halál küzdelmét a Híradó filmekben mutatták be.
A béke csöndes örömét nem értékeltük! Nekünk, fiataloknak az eseménytelen volt és unalmas, nem volt benne semmi izgalom. A hősök, azok igen, azok érdekeltek, meg minden, amit a Híradó filmeken láttunk. A stukák, a zuhanó bombázás. Hű! Érzelmeinket a hős imádat formálta, Mussolini kiszabadítása, Skorzeny akciója.

Volt a történelemnek azonban egy másik szférája is, az, amit mindenki maga érez belül. Ami nem a külső békét, hanem, ami ilyen körülmények között is a benső békességet keresi. Szerencsés ember ez, akinek ilyen politikai vészhelyzetben van hiteles tanítómestere, aki megmutatja a lelki vészkijáratot. Ilyen volt nekem dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor, a világhírű anatómus. Kiss Ferenc, professzor úr Rockfeller fellow is volt, a francia akadémia kitüntetettje is és több más nemzetközi tudományos egyesület elismerését bírta. Anatómiai könyveiből tizenhét nyelven tanítottak a világ különböző országaiban. És emellett, ez a professzor velünk diákokkal szóba állt, ami abban az időben ritkaság volt. Ő lett a mi szellemi mentorunk, tanító mesterünk, akinek előadása mély benyomást tett rám, és drámai módon megváltoztatta életemet és érdeklődésemet.
Mikor aztán politikailag élessé vált a helyzet számunkra is, ezekkel a szavakkal döbbentett meg minket, egyetemi hallgatókat:
"Most vigyázzanak, hogy mit csinálnak!... Hát anyák, gyermekek és fegyvertelenekkel szemben akarnak hősök lenni? Olyanért küzdjenek, aminek értelme van! Amiért érdemes és szép harcolni. Különben ostoba heroizmus csapdájába esnek."

Meghökkentő történelmi példákat hozott.
Ez volt az első nagy lecke, amit tőle kaptam,
egy új élet kezdésének alapja.

Csakugyan! Talán én is ide jutottam volna, ha Isten Kiss professzor úrral közbe nem lép az életembe. Operetthős! Vagy anarchista. Igazi áldozatokkal. Szép ez? Jelenetekben játszani, aminek alig van kockázata. De áldozatai vannak. Mi volt az az életérzés, ami ebbe belehajtott volna engem? A világképem, mely csak egy szerep volt eddig, életem elmúlt szakaszában, a szentté keresztelt nagyzási roham. Mint a legtöbb fiatalnak. Egy szerep, amiben magamat akartam megélni. De nem az eszményi enyémet, hanem a rosszabbik énemét, az árnyékomét, akinek kibontakozásáért eddig éltem. Most végre igazán szabad vagyok - gondoltam ezután. És itt az ideje, hogy valami szépet és nagyot tegyek, gondoltam, persze Isten erejével, mert minden szándékomat akkori lelki állapotomnak megfelelőn megkereszteltem. Különben mit tehetnék egy világháborúban összeomló vár romjai alatt? Mint az egér szaladgálhatnék a leomlott kövek és gerendák között.
Meglepetésszerűen új volt számomra a professzor úr körül összegyülekező ifjúság hangulata, csöndes békessége! Eljártam hallgatni őket. Fölfedeztem, hogy szükségtelen ugrálni, nélkülünk is megy a világ, sőt nincs is szükség arra, hogy beavatkozzunk. Tudok én hullámokat csinálni a lavórban is, de a tenger hullámai természetesek és félelmetesen önálló hatalmak, és az maga a történelem.
Politikai becsvágy már nem lobogott bennem, mint azelőtt, mert már az értelmetlenné és nevetségessé vált előttem. Könnyedén szóltam erről. Hát egy megtérés ilyen óriási lélektani változást hoz? Szinte napok alatt megszületett egy új realitás érzék? A hatalmasok biztos ezt vesztik el, és ezért esnek az istentelenkedésbe.

1944 március 19-e utáni hétvégére Kiss professzor úr nekünk orvostanhallgatóknak és még néhány más értelmiséginek elmélkedő csendes napot szándékozott tartani, de közbelépett a történelem, a német megszállás. Tilos volt összejönni. Gyülekezési tilalom volt halálbüntetés terhe alatt. Ezt írták a plakátok, az újságok, és ezt mondta a rádió. Mi mégis arra gondoltunk, hogy összejövünk. Nem volt még akkor fejlett veszélyérzékünk a diktatúrához, és így összejöttünk. Együtt voltunk mi fiatal orvosnövendékek, és vártuk a profot. Lestük, hogy eljön-e. És ha eljön mit mond? Föloszlat? Hazaküld? Vagy bevezetés nélkül előadni kezd. Csupa rejtvény a mozgó történelem.

Megjött, és azt mondta, hogy maradjunk együtt és várjuk meg őt, mert ő most elmegy engedélyt kérni a Gestapóhoz. Elhatározta, hogy beszél Eichmannal, és megmagyarázza neki, hogy a mi összejövetelünk ártatlan baráti társaság, és nem foglalkozunk politikával.
Ez nem olyan politikai gyülekezés, hanem csak olyan vallási jellegű összejövetel és a jellem kérdéseivel foglalkozunk. De mi tudtuk, és ezt is vártuk tőle, hogy ő ilyen ember legyen, aki hiteles modell lehet számunkra, szembe mer nézni a veszéllyel.
Tárgyalni tud az életveszedelemmel.
Bátorított, hogy csak maradjunk együtt, és ne hangoskodjunk azalatt, miközben ő Eichmannal tárgyal, aki most Hitler által teljhatalommal fölruházott úr volt Magyarországon. Kiss prof. a régi magyar hagyományt követte, mikor egyedül ment el hozzá tárgyalni.
Ahogy belépett a Gestapó épületébe, a német kapu őrség megkérdezte, hogy mit akar.
Kihallgatást kérek Eichmann úrtól. Kérdezni akarok valamit.
Nichts fragen! Semmit ne kérdezzen! És a kapura mutatott.
Jó, - gondolta Kiss prof., de nem mondta. - Nem kérdezek többet semmit! És kijött!

Mi izgatottan vártuk őt, hogy megtudjuk mi történt. Mikor megérkezett nem szóltunk semmit, csak az arcát fürkésztük.

- "Eichman nem fogadott. - itt elhallgatott, mi vártuk a folytatást, - a kapuőr azt mondta, hogy "nichts fragen!" Semmit ne kérdezzek! Tehát többet, ezentúl semmit nem kérdezünk, - értették? Megtartjuk a csendes napot! És többet semmit nem kérdezünk!
Ők mondták. És azt tesszük, amit lelkiismeretünk diktál. Mindenki a maga bőrét viszi a vásárra. Nem kérdezünk, csak tesszük a dolgunk! Mindent, amit helyesnek és jónak látunk, azt cselekedjük. A hatalom kivonta magát a demokrácia, az alkotmányos rend kontrollja alól. Ilyenkor nem szabad kérdezni semmit, csak cselekedni!"

Megkérdezte, akar-e valaki hazamenni?

Széjjelnéztünk. Egymásra. Egyszer hátul fölállt valaki. Odanéztünk. Szőcs János volt, katonatiszt.
Csöndes szelíd hangján megszólalt. Ijedten hallgattuk. Hát János, pont János akar elmenni?
"Úgy gondolom, aki most meghátrál, az igent mond a német megszállásra."
Mindnyájan megnyugodtunk. János szokása szerint még fejtegetett valami filozófiát, aztán leült. Cserepi Zoli barátilag megölelte.
"Jól van, János."
Professzor úr arca kemény volt, és határozott. Soha ilyennek nem láttam. Ez volt Kiss prof. politikai arca.
És ez volt a második lecke, amit tőle kaptunk. Majd ez lett számunkra az "új rend", az illegalitás egyik legfontosabb alaptörvénye. Így kaptuk meg az utasítást a jövőre.

Roppant tetszett nekünk. Minden szem ragyogott, nem tapsolhattunk, mert az utcán, az Üllői úton szaladgáltak a tigris tankok. Mikor ő ezt látta, megmagyarázta ennek a magatartásnak a lelki vonalát. Erre is szükségünk volt, hogy amit csinálunk, jó lelkiismerettel csináljuk!

"Cselekedjenek bármit, amire bátorságuk és lelkiismeretük indítja, csak ne próbáljanak engedélyt kérni ehhez. (Kiss prof. hagyományos módon diákjait urazta és magázta, és mint felnőtt urakat kezelte, nagyszalontai stílusban így szólított, hogy "kied") Aztán így folytatta: Ha kérdeznek, akkor választ kapnak, és akkor annak már engedelmeskedni kell! Akkor ez már lelkiismereti kötelesség is! Ha megtiltják, akkor annak engedelmeskedni kell, mert a legnagyobb erősségüket, a jó lelkiismeretet vesztik el. Ha nem kérdeznek semmit, hanem a józan realitásérzékre és a hitre támaszkodva döntenek és tesznek, úgysem tesznek rosszat, akkor túlélhetnek sok válságot, és lelküket is megőrzik!"

Micsoda lecke volt ez!!
Ez a bölcs látás lett a kalauzunk
a legválságosabb hitleri valamint
a sztálini kommunista időkben is.


Hiszen az élet, az emberi, a magyar, és az evangéliumi élet csak az illegalitás búvópatakjaként haladhatott tova. És haladt. Kaptam vezetést és kaptam kalauzt is.
Hirtelen odafordult egy fiatal ember felé, Éliás Jóskának hívtuk. Zsidó származású református lelkész volt. Rámutatott.
"Őt ne hagyjátok magára, főleg az utcán kísérjétek. Testőrökkel kell járnia, mert cifra világ jön!"
Boda Domi (aki később gyermekgyógyász professzor lett Szegeden) meg én lettünk a kísérői, azaz testőrei. A helyzet súlyosbodott. Csak most kezdtem érezni. Kellett, hogy valaki megnyissa a szemünket!
Egyszer magához kéretett Kiss prof. és így szólt:
- "Misi, ha komolyan vette a hitet, akkor ne csak a Mennyekbe nézzen, hanem a földön is, ebben a világban is nézzen szét, és merjen azok mellett kiállni, akiket most embertelenül öszeszednek, és gettókba raknak. A szolgálat nem az, hogy most a Szentírás egyes szakaszairól okoskodunk, hanem ha cselekszünk, még ha ez kockázattal is jár. Vállalja ezt Misi?"
- Természetesen professzor úr, én vállalom. - mondtam.
- Én is vállalom - hallottam, mondta a barátom.
Ekkor elválasztottak minket egymástól. Nem beszéltek sokat. Engem dr. Kocsis Antal szájsebészre, az egyetemi magántanárra bíztak. Aki csak ennyit mondott akkor, mikor nekem szóltak, minden bevezetés nélkül:
- Akkor menjünk!
Hogy barátomat kire bízták, nem tudom.
- Te tüdőgyógyászaton dolgoztál, úgy-e? - kérdezte Tóni bácsi, ő tegezett.
- Igen, - feleltem.
- Akkor hozd a fonendoszkópodat!
És ketten elindultunk. Széjjelnézni sem tudtam, mert Tóni bácsinak nem állt be a szája, csak beszélt, beszélt oda nem illő dolgokat. Hogy természeténél fogva volt logorrheás, vagy csak belőlem akarta a félelmet elűzni, nem tudom. Ez eleve szükségtelen volt, mert én nem féltem. Mikor elértünk az Izabella utca sarkához, ami itt van Budapest belvárosában, elcsendesedett.



- Odamegyünk, - bökött a fejével egy kapura. - Itt őr szokott lenni. Most nem látok ott senkit. Az a ház most gettó, a zsidók elkülönítésére. Belépni tilos, de mi belépünk! Érted? Nézz széjjel, látsz-e SS katonát!
Nem láttam. Csöndesen bementünk az udvarra, de egyszer Tóni bácsi hátranézett. Ezt a mozdulatot soha nem láttam eddig még senkinél! Még ilyet! Gyanakodva hátranézett! Nekem szokatlan volt. Én is hátranéztem, akartam tudni, miért nézett ő hátra. De nem láttam senkit és semmit.
Azután sokszor, nagyon sokszor kellett látnom ezt a mozdulatot. Sőt később magam is így tettem. Aztán a magasföldszinten az első lakásba beléptünk, amelyik tele volt emberrel. Egy olyan 5x6 méteres szobában lehettek vagy 12-15-en. Mind zsidók. Kedvesek voltak. Kissé lehangoltak, de semmi pánikot nem tapasztaltam. Olyan normálisak, főleg azokhoz képest, ahogy ma beszélnek erről. Székkel kínáltak. A panaszosokat meghallgattuk. Tóni bácsi ezeket följegyezte. Aztán egyeseknek név szerint kiosztott valamilyen Schutzpasst, útlevélfélét. Aztán, akinek egészségével volt panasza, ott engem kért, hogy vizsgáljam meg azokat. Ő szájsebész volt és fogász. Emlékszem, az egyik férfinak alopecia areatája volt, foltos kopaszsága és köhögött. Erre panaszkodott. Ránéztem. Alig kapott lélegzetet, rekedten kiáltott
- Segítsen!...doktorkám!
Majd elnevettem magamat. Tipikus zsidó megszólítás. Lehet, hogy azért, mert fiatal voltam, de azután is a zsidók mindig így szólítottak engem: "Doktorkám!"
Megvizsgáltam. Ez már kellemetlen volt. Olyan üreghang volt a tüdő fölött, hogy rögtön tudtam, hogy ennek kavernája van. Hiszen ezt már Rozsnyón megtanultam még Faust doktor mellett. Luk a tüdején. Tóni bácsi dupla adag vitamint adott neki. Ennyi volt minden. Minden gyógyszer svéd gyártmányú volt, a Wallenberg misszióból.

- Legközelebb beszámol magáról - neki, - mutatott rám, - és ekkor felém fordult: Ezentúl te egyedül fogsz ide bejárni, és ezt csinálni, érted?



Egy nagyon szép lány odajött hozzám, és bizalmaskodóan, de nagyon lehangoltan a vállamra tette a kezét, és csak ennyit mondott.
- Hülye ez az élet!
- Hát eléggé! - feleltem. És kérdőleg néztem rá, hogy mit akar mondani, de nem mondott semmit. Ez már érez valamit, de nem látszott kétségbeesettnek. Nem tudtam mi egyebet mondjak neki. Valamit akart még talán, amit nem tudott megfogalmazni, vagy nem merte kimondani. Megtettem volna, ha kivihető, segítséget kért volna. Mindenki inkább apathiás volt. Ennek a mai pánik hangulatnak, ami posttraumás pánik, nyoma sem volt. Vagy mit gondolhattak, hogy mi lesz velük? Mi sem tudtuk, nem is sejtettük, és nem is értettük. Hiszen azt sem tudtuk, holnap mi lesz.
Legközelebb már nem volt ott. Állítólag egy német tiszttel elment. Hogy ez mit jelentett, még akkor nem tudtam dekódolni, mert nem figyeltem az arcokat. Azt jelentette-e hogy német tiszt elhurcolta, vagy a lány behízelegte magát neki, csakhogy megmeneküljön? Ki tudja, de mit számít ez, úgy sem saját szabad akaratából tette. Muszáj volt túlélni.

Mikor kimentünk, Tóni bácsi kioktatott: Ha SS őr van, nem mégy be, vagy megvárod, míg elfordul, és akkor lógsz be. Különben igazolnod kellene magad. De ha igazolványt adunk neked, akkor nagyobb bajba kerülhetsz. Meg hol használ, hol nem. És akkor mi nem használhatunk téged arra, amire kell. Vigyázz, de csináld. Tudnod kell hogy törvényen kívül mozogsz és élsz. Érted? Törvényen kívül! Senki nem fog megvédeni. Ha elkapnak, az Úr legyen veled! Ne maradj a kezükben, mert semmi irgalomra nem számíthatsz.

Ez az élmény lett életem egyik kulcsélménye. Folytatása mélyen belém vésődött. Egy életre meghatározta életstílusomat, ha lelkem mélyébe nézek, akkor csak így fejezhetem ki magam: Elköteleztem magamat az üldözöttek és elnyomottak papjává. Hívatást ott nyertem az Izabella utcai gettóban 1944-ben, másfél évvel életem nagy fordulata után. Kiss prof. és Kocsis Tóni bácsi inspirációjára. Bizonyára benne volt Isten. Most ezt őszintén mondom. Ebből lett aztán tudatos élettartalom, küldetés.

Ez volt a harmadik lecke.

Ezt követtem. Ezért maradtam én névtelen, ismeretlen, és sokszor törvényen kívül, sőt annak ellenére cselekvő. Polgári közfelfogás szerint sikertelen. Így is volt jobb, mert ha ismertebb vagy orvosilag befutottabb lettem volna, ha orvosi találmányaimat hasznosíthattam volna, ismereteimhez fórumot kaphattam volna messzebbre előre léphettem volna, de akkor szem előtt lettem volna, és ezt a munkát nem végezhettem volna. Időnként bántott a sorsom, de végső fokon nem bántam meg. Több emberen tud segíteni így az ember, mint kutatóorvos. Maradtam gyakorló orvos. Sokszor félretaposott, máskor politikailag is megrágalmazott, és csak egyet tehettem, mosolyogtam. Legfeljebb belül fájt a szív, ha közeli barát sértegetett. Ki tudta, hogy órák múlva életveszélyes szituációkban kell valaki vagy valakik után kinyúlnom. Egy életen át kellett ennek terhét hordoznom, mint ez majd a következő fejezetekből kiderül.

Kiss prof. tanítása tovább élt bennem, új megvilágításba helyezte az életet, sőt az emberi sorsot előttem. Egyszerre érett ember lettem. És az elvetett mag új megfogalmazásokban sarjadt ki ezután. Szüksége volt erre még a lelkiismeretemnek is, hogy törvényen kívül is jót cselekedjem, több és erősebb bátorításra. Hogy ne azokkal tartsak, akik parancsra cselekedtek gonoszt. Belső biztonságérzetet adott az a tudat, ami ezt a hozzáállást meg is fogalmazza ekképpen, mikor a diktatúra és az állami terror olyan, ami törvénytelenséget cselekszik a törvény színe alatt.

"Vállalhatsz-e közösséget a romlottság ítélőszékével,
mely a törvényesség látszatával nyomorúságot idéz elő."
(Zsolt 94:20)
Elindított egy olyan úton, amely egész életet átölelt.



"Az igaznak emlékezete áldott,
de a bűnösök neve semmivé lesz."
(Példabeszédek 10:7)

Ajánlott olvasmányok

"Kiss Ferenc prof. bölcs meglátása lett a kalauzunk a legválságosabb hitleri valamint a sztálini kommunista időkben is."

Prof. Dr. Tapolyai Mihály: Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor emlékére

Prof. Dr. Tapolyai Mihály: Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor
című könyve kapható az Evangéliumi Kiadó és Iratmissziónál


Történeti Hivatal jelentése 1956-ban
Prof. dr. Tapolyai Mihályról és
Prof. dr. Kiss Ferencről



Dr. Szalay Károly pszichiáter élete
(1894-1973)


Dr. Tapolyai Mihály: A fölkelő nap legendája
Dr. Szalay Károly pszichiáter emlékére

Tapolyai Mihály: Ének a börtönből
Egy szabadulás belső története.
Amerikában (USA) Mihaly Tapolyai
"Hymn from Prison" címmel jelent meg.

Prof. Dr. Tapolyai Mihály: Az abortusz kérdés

Prof. Dr. Tapolyai Mihály: A Minőségi Élet és a gyermek

című könyvében olvashatjuk az életet szerető
és tisztelő orvos bizonyságtételét.



Hogyan szabadultam meg a homoszexualitásból?
Winn Thompson levele azoknak, akik szeretnének megszabadulni.
/Fordította: Prof. Dr. Tapolyai Mihály Budapest, ideggyógyász, pszichiáter/

Tapolyai Mihály: Holt lelkek nyomában
Zsarolás: a sorsformáló függőség története
Kaphatók a LIBRI könyvesboltokban.

Cheryl Landon: A SZERETET HATALMA