HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Zsuzsa története

Nagyon kalandos életem volt, egyszer már nekiálltam könyvet írni róla, csak anyám megkért, hogy amíg ő él, addig ne tegyem. Azért kérte ezt, mert nagyon negatív figura lett volna ebben a könyvben. Szegény csont alkoholista volt már kicsi gyerekkoromban is. 8 éves voltam, amikor elvált apámtól, aki volt olyan önző, hogy otthagyott engem, meg a bátyámat anyánknál, pedig tudta, hogy anyám iszik, mint a kefekötő. Nagyjából ebben az időben kezdtük fölismerni a bátyámmal, hogy miért is olyan furcsa az anyánk - mármint hogy egyszer jófej és normális, máskor meg agyrém. Az volt csak a nagyon jó, hogy a nagymamám ugyanabban a házban lakott, mint mi. Ő gondoskodott rólunk, törődött velünk, szeretett minket. Ami jó van bennem, azt Isten után neki köszönhetem. 6 éves voltam, amikor elkezdtem énekelni az Operaház gyerekkórusában. Ezt egészen 14 éves koromig csináltam. Nagyon szerettem, szinte minden este színpadon voltam. Imádtam énekelni, és nagyon élveztem a sikert. A legjobbak közé tartoztam, ha egy operába egyetlen gyerek kellett csak, akkor az általában én voltam. Közben hegedültem, zongoráztam. A zongoráról hamar kiderült, hogy nem nekem találták ki, de a hegedű nagyon ment. Aztán lett valami betegsége a bal csuklómnak, amit egyszerűen nem tudtak meggyógyítani. Iszonyúan fájt, szinte mozgásképtelenné tette a bal kezemet. Egy évig volt gipszben (félgipsz volt, fáslival átkötve, hogy tudjak fürödni), de az sem segített. Abba kellett hagynom a hegedűt, meg a balettot is. Ja, igen, merthogy táncoltam is, nem is rosszul! Aztán úgy gyógyultam meg, hogy egy ismerősünk a gyógyszergyárban dolgozott, és mondta, hogy éppen fejlesztenek egy kenőcsöt, és kéne egy kísérleti alany. Mivel már éppen műteni készültek, ezért anyám úgy gondolta, hogy nincs vesztenivalónk. KÉT HÉT alatt meggyógyult a csuklóm!!! Na persze a kenőcsöt azonnal engedélyezték, azóta is forgalmazzák. Phenylbutazonnak hívják.


Ötödikes koromban újra elkezdtem hangszeren tanulni, mert az volt a tervem, hogy a zeneművészeti szakközépiskolában fogok éneket tanulni, de azt csak 16-17 éves kortól lehet, ezért bejutok valami hangszer szakra, és majd menet közben szakot váltok. Egészen véletlenül az oboa tanárhoz nyitottam be a zeneiskolában, így kezdtem oboázni. Hamar kiderült, hogy ehhez valami különleges tehetségem van. Simán fölvettek a középiskolába, ahol az első év végére elvégeztem a négy év anyagát. Közben anyám hülyeségből vett egy olcsó akusztikus gitárt, mert tudta, hogy hangszermániás vagyok, gondolta, hátha örülök majd neki. Hát örültem!!! Pedig már nem is akartam operaénekes lenni, úgy gondoltam, hogy világhírű oboaművész leszek. De rájöttem, hogy ha tudok gitározni, akkor énekelhetek egyedül, mert a kezemben van a kíséret is. Vettem egy akkordfüzetet, és kínkeservesen tanultam. Azon a nyáron elmentünk a bátyámmal valami iskolai táborba, ahol én már a tábortűznél a 4 akkorddal, amit tudtam, simán villogtam. Az összes hülye KISZes dalt fújtam. Ott hallott meg valaki a KISZ Központi Művészegyüttesből, és elhívott az együttesben működő irodalmi színpadhoz zenésznek és énektanárnak. 15 éves voltam! Szóval elmentem az irodalmi színpadhoz, és kísértem a zenés darabokat, segítettem a színészeknek megtanulni a dalokat, meg hát sokat énekeltem is, és mindezért még fizetést is kaptam. Mondjuk a pénzért való szereplés nem volt újság számomra, mert az Operaházban is kaptam gázsit, meg általános sulis koromban rengeteget szinkronizáltam filmeket - hát azért nagyon jól fizettek! Amit egy-egy nyáron dolgoztam, abból a pénzből lett otthon zongoránk, meg télikabátom, meg egyebek. Mert persze anyám itta elfele a pénzt rendesen...Na mindegy.


Harmadikos középsulis koromra teljesen elment a kedvem az oboázástól, meg a komolyzenétől - ez egy külön történet, majd egyszer ezt is elmesélem. Ebben az időben már nagyon rossz volt otthon. Anyámmal rettenetes volt a viszonyunk. Persze én is hibás voltam, az irodalmi színpadra nem a magas művészet volt a jellemző, inkább az ivászat, éjszakázás, miegymás. Én rendesen kivettem a részemet mindenből. 15 éves voltam, amikor egy hajnalon, amikor hazaértem, a folyosón találtam a fontosabb ruháimat, meg a gitáromat. A lakás ajtaja pedig zárva volt. Anyám persze nem gondolta komolyan, hogy kidob, csak rám akart ijeszteni. Én meg be sem kopogtam, fölnyaláboltam a cuccomat, és mentem a haverokhoz. Tulajdonképpen más vágyam sem volt, mint hogy kidobjon, mert gyűlöltem otthon lenni. Mindig azzal fenyegetőzött, hogy elzavar, ha nem engedelmeskedem, mehetek az apámhoz, aki le sem tojt, vagy intézetbe. Én meg apámat imádtam, de csak a kiskori emlékek miatt, mert igazából nem is ismertem. Anyámat meg gyűlöltem, mert undorító volt részegen, meg veszélyes is, önmagára is, meg ránk is. És örökké bántotta a bátyámat meg a nagymamámat - azt a 2 embert, akit igazán szerettem. De persze kicsi voltam még, hogy szembeszálljak vele, ezért kapva kaptam az első alkalmon, amit ő teremtett. Ettől kezdve lettem csöves. Akkoriban így hívták a hajléktalanokat, akiknek a többsége simán lakhatott volna otthon, de inkább az utcát választották. Főleg fiatalok voltak, akik a lázadásukat fejezték ki ezzel. Persze az aljanép is jelen volt, valódi bűnözők, akik ezek közé a fiatalok közé keveredtek. Hát ezek között az emberek között éltem 2-3 évig. Közben kisebb-nagyobb rendszerességgel még suliba is jártam. Érdekes, hogy soha semmimet nem lopták el. Velem volt az oboa, ami a sulié volt, meg a gitár. Ha visszagondolok - hát félelmetesen hülye voltam! Közben persze anyám próbált békülni, voltak időszakok, amiket otthon töltöttem. De mindig visszahúzott az utca. Ott nem azért szerettek, mert muszáj volt, hanem azért, aki voltam.


Imádták, ha énekeltem. Sokat énekeltem az utcán, ami akkor nagyon megdöbbentő volt az embereknek, akkor még nem voltak utcazenészek. És akkor még nem pénzért csináltam, az eszembe sem jutott. Egyszerűen csak jó volt látni az embereket, ahogy a nagy rohanás közben meghallják a hangomat, és döbbenten megállnak. Háziasszonyok, üzletemberek, csövesek, bűnözők, gyerekes anyukák, szóval, ezerféle ember hallgatta örömmel a dalokat. Újságcikket írtak rólam, rádióműsort készítettek velem - nagy szám voltam. Egyszer egy újságíró egy riportban arról faggatott, hogy hogyan lettem csöves, meg hogy mik az álmaim. Meséltem neki arról, hogy hogyan segítenék én azokon a fiatalokon, akik nem találják a helyüket, és az utcán ténferegnek. Volt egy álmom egy olyan házról, ahol ezek a kölykök összejöhetnek, együtt lehetnek, zenét hallgathatnak, sportolhatnak, vagy csak ücsöröghetnek. És mindezt nem horribilis összegért, hanem szinte ingyen. Az újságíró felkereste az összes döntéshozót ezzel a tervvel. Ebből lett a Petőfi Csarnok. Persze ma már rég nem az, aminek én megálmodtam, de nem számít. Hú, világszám voltam akkor! A kis csöves lány a gitárjával "feltalálta" a PeCsát. Az első igazgató megígérte, hogy életem végéig ingyen mehetek be minden rendezvényre. Már meghalt szegény, az ígéretről meg már csak én tudok...
Azért nem csak vidám dolgok történtek velem az utcán. Alapvetően az egész nagyon veszélyes és sötét volt. A bűnöző figurák vittek bele mindenkit a lopásokba, betörésekbe, miegymás. Én egy-két közérti lopásnál többet nem követtem el, de csak azért, mert én az énekeléssel "fizettem" meg a tagdíjat. Mindenkinek tenni kellett valamit a fennmaradásért. Az élet az utcán is pénzbe kerül. Aki nem vett részt a közös bűnökben, annak nem volt helye köztünk. Recepthamisítás, lopás, csalás, rablás, koldulás - szépen be volt osztva, ki mit csinál. Mindannyian narkóztunk, ittunk, cigiztünk, koncertre, moziba, strandra jártunk, meg néha ettünk is, úgyhogy kellett a pénz. Egymást sem kímélték, simán elvették egymástól is, ami kellett. Engem senki nem bántott, de "külsősöktől" én is kaptam verést bőven. Egyszer meg is erőszakoltak ketten. A rendőrök sem kíméltek, könyörtelenül üldöztek minket. A fiúkat agyba-főbe verték, a lányokat csak fenyegették.

Egy idő után már nem bírtam az örökös bujkálást, pihenni szerettem volna. Megkerestem az apámat, akit akkor már évek óta nem láttam. Elmeséltem neki, hogyan élek. Attól fogva nála laktam, de a társaságomhoz visszajártam. Ugyanúgy narkóztam tovább, sőt néha kint is maradtam az utcán napokig. Ekkor már negyedikes voltam, de egyre kevesebbet jártam a suliba. Egy napon a rendőrség megint begyűjtött, de erre igazából nem emlékszem, mert be voltam lőve. Egy intézetben tértem magamhoz, ahol éppen kihallgattak. Tehát hosszú órákat jöttem-mentem, beszéltem úgy, hogy SEMMIRE NEM EMLÉKSZEM! Arról faggattak, hogy kitől kaptam az anyagot. Mivel nem voltam hajlandó elárulni, megfenyegettek, hogy letartóztatnak és feljelentést tesznek ellenem. Amúgy is körözés volt ellenem kiadva - kedves anyám kerestetett a rendőrséggel. Közben megérkezett apám, aki kisírta a rendőröknél, hogy engedjenek el azzal a feltétellel, hogy önként vállalom az elvonókúrát. Nem volt választásom, "önkéntes" elvonóra mentem. Zárt osztályra kerültem a diliházban, ahol a pszichiáter közölte, hogy nem tudja, mit kell csinálni egy narkóssal, mert Magyarországon ez még nem megszokott dolog. Nem tudtunk mást csinálni, mint kivárni, hogy kiürüljön a szervezetemből a cucc, meg a kényszer. Nem volt kellemes...! Közben a komplett dilinyósokkal voltam összezárva. Esténként azt hallgattuk, ahogy a szomszéd épületben sikítoznak és üvöltenek a bezárt gyerekek. Szörnyű volt!


Mikor már egy kicsit jobban voltam, a doki megengedte, hogy behozzák a gitáromat. Attól kezdve egész elviselhető hely lett nekem a diliház. Bejárt hozzám néhány tanárom, akik hittek benne, hogy talpra tudok állni. Ők segítettek, hogy egyáltalán érettségim legyen. Jó néhány hétig ott voltam, mire el mertek engedni. Érdekes, hogy miután kiengedtek, még sokáig visszavágytam. Ott biztonságban voltam. Ha bármi problémám volt, mindig visszamentem.
Érettségi után költöztem össze az első férjemmel, akit az utcai bandában ismertem meg. Ő is anyagozott, de lightosan. Nagyon szeretett engem. Én egyáltalán nem voltam szerelmes bele, csak pattanni akartam otthonról, meg úgy gondoltam, hogy nála jobban úgysem fog szeretni senki. 19 éves voltam, mikor összeházasodtunk, 20, amikor az első gyerek megszületett, 21, amikor a második, és 23, amikor elváltunk. Pikk-pakk... Ott maradtam egyedül 2 gyerekkel. De én akartam így, nem bírtam elviselni a palit. Gyerektartást nem kértem tőle, nem is kaptam. Elkezdtem kijárni az utcára zenélni, pénzért. Itt persze minden héten "fölfedezett" valaki, megint sorban születtek a cikkek, riportok, rádióműsorok. Érkeztek szépen a komoly felkérések is, egyre keresettebb előadóművész lettem. Ekkor kezdődött az a korszak, ami az egyik legklasszabb volt az életemben. Azzal kerestem pénzt, amire mindig is készültem: az énekeléssel. Nagyon sok klassz emberrel zenélhettem együtt (Hobó, Zorán, Bródy János, Póka Egon ...)


Eközben ismerkedtem meg a második férjemmel, egy barátom hozta fel hozzám, hogy hallgassam meg, mert tehetséges gitáros. Nagyjából 2 óra alatt szerettem bele, ő meg viszont. Legalábbis akkor úgy gondoltam, hogy ő is. Hamar hozzám költözött, a melóhelyét otthagyta, és jött mindenhova velem. Vonzotta az én életformám. Minden nap zene, utazás, koncertezés - kinek nem tetszik ez? Igen, de pénzt csak én kerestem. Ez őt nem nagyon zavarta. Én meg nem törődtem semmivel, szerelmes voltam. Volt neki 2 barátja: Lacó és Colás. Ők is az életem részévé kezdtek lenni. Sok időt töltöttünk együtt. Rossz időben a lakásomon, jó időben a Városligetben, ahova minden nap vittük a gyerekeket meg a kutyát.


Lacó volt az, aki elkezdte forszírozni, hogy Jézusról beszélgessünk. Az utcán kapott valami szórólapot, meg az anyja is hívő volt, de csak takarékon, mert az apja meg nagyon ellene volt. Mindannyian hallottunk már Jézusról persze. Egyre többet és egyre mélyebben foglalkoztunk a témával. Mindannyian szereztünk Bibliát, és olvastuk külön-külön, és együtt is. Tudtuk, hogy meg kell térnünk, és azt is, hogy hogyan kell ezt csinálni. Sok-sok beszélgetés után Lacó megtért, és minket is ösztökélt, hogy tegyük meg. Nálam otthon aztán mindannyian elmondtuk a szokásos "Jézus gyere a szívembe" imát. Érdekes, hogy alig mertünk egymás előtt imádkozni, pedig addigra sok mindenen túl voltunk együtt. Láttuk egymást részegen hányni, sírtunk, nevettünk együtt, az ima mégis nehezen ment. Miután megtértünk, sorban felkerestünk jónéhány gyülekezetet, mert azt tanultuk a Bibliából, hogy gyülibe kell tartozni. Mindenhol jó nagy port kavartunk, mert sikerült csupa gyöpös gyülit találni, ahol már csak arra emlékeztek, hogy bűnösök vagyunk, ezért folyton siránkoztak és bocsánatot kértek. Hiába mondtuk, hogy lépjenek túl ezen, mert pont arról szól az egész, hogy Jézus legyőzte a bűnt, elszenvedte helyettünk a büntetést, lehet örülni, lehurrogtak minket. Azt mondták: majd elmúlik.
Aztán a fiúk találkoztak normális keresztényekkel, akiktől sokat tanultunk. Otthon nálam csak gyűltek-gyűltek a friss megtérők, mert amerre jártunk, hirdettük az evangéliumot, úgyhogy szükségünk volt segítségre, hogy gondozni tudjuk őket. Isten minden ajándéka működött nálunk, úgy éltünk, mint az első keresztények az apostolok cselekedeteiben. Mindenünk közös volt - a pénzünk, az időnk, a vágyaink, a céljaink - nem volt olyan területe az életnek, amit ne osztottunk volna meg egymással. Persze néha úgy jártam, hogy reggel nem tudtam reggelit adni a gyerekeknek, mert a kedves testvérek a hűtőmet is közösnek gondolták, és este kikajáltak belőle mindent. De ezek kezelhető túlkapások voltak, nem csináltunk belőle ügyet. Szabadulások, gyógyulások, prófétálás, kijelentések - hétköznapi ügyek voltak nekünk. Nem is gondoltuk, hogy máshol ez nem így van. A Bibliában ez volt leírva, mi hittünk, és működött. Csak a hiten múlik minden, mert Isten állandó!
Egyszer aztán az a kis gyülekezet, amelyik tanítgatott minket, úgy gondolta, hogy nekünk hozzájuk kell tartoznunk, be kell olvadnunk közéjük. Jelzem: többen voltunk, mint ők. Ezen aztán sokat vitatkoztunk, Lacó és Colás a csatlakozás mellett volt, a férjem (Attila) közömbös volt, én meg ezerrel ellene. Ennek az egésznek az lett a vége, hogy szétváltunk. A többség beolvadt az Imádság Háza gyülibe (ez volt az a bizonyos gyüli, amiről beszéltem), a férjem meg én csendben figyeltünk egy darabig, aztán csalódottan elvonultunk. Közben már kezdett kiderülni, hogy a férjem nem az a nagyszerű ember, akinek gondoltam. Megtérése után is rendszeresen ivott (igaz, ezt én is megtettem olykor), és kezdtem észrevenni, hogy mennyire önző. Rengeteg problémánk lett az évek során, ez is órákig tartana, ha sorolnám. Lényeg, hogy elfordultunk a gyülitől, a testvérektől, és szép lassan Istentől is. Én teljesen kiábrándultam, majd kétségbeesetten beleszerettem egy nálam 10 évvel fiatalabb srácba. 4 évig csaltam vele a férjemet. Aztán a férjem kidobott a 2 nagyobb gyerekkel, a 2 kicsit, akiket tőle szültem, elvette tőlem, amikor 4-5 évesek voltak. Ezután kezdtem visszatérni Istenhez, mert a nélküle töltött évek alatt is végig éreztem, hogy hív és vár, csak nem törődtem vele. Tulajdonképpen csak a félelem élt bennem vele kapcsolatban. Tudtam, hogy Ő van, tudtam, hogy amit teszek az rossz, és a vége halál. Már soha nem imádkoztam, csak egyetlen mondatot mondtam neki mindig: Csak a gyerekeimet el ne vedd tőlem! Amikor a férjem kisemmizett, akkor jöttem rá, hogy Isten nem enged engem elveszni. Semmi más nem tudott volna visszatéríteni hozzá, csak a teljes üresség - az az üresség, amit egy anya érez, aki elveszíti a gyerekeit.




Sokáig tartott, közel 10 évig, amíg ezek után újra azt mondtam, hogy Istent akarom szolgálni. De megtörtént végre, és most itt vagyok. Megtanultam, hogy Isten szeret, és ezt akár az engem ért csapások által is a tudomásomra hozza. Semmi mást nem akarok már, csak Őt szolgálni, az Ő terveit megvalósítani.



A nagy parancsolat

"Melyik a legfőbb összes parancsolat közül?"

Jézus így válaszolt: "A legfőbb ez: Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr, és szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.
A második ez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat." (Márk evangéliuma 12:28b-31)