HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján
Hajléktalan drogos története

Református Egyház Félórája
2007. január 10-i rádiós műsorából részlet

Fekete Ágnes: Először egy olyan fiú, Könözsi Zsolt vallomását olvashatják, aki fél évig élt az utcán. Jelenleg a Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Otthon lakója.
Könözsi Zsolt: 1995. november 27-én kerültem az utcára a szenvedélybetegségemnek köszönhetően. Az édesanyám és a nagyszüleim meghaltak, az apám még a hetvenes években elment Kanadába.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag egyedül maradtál.
Könözsi Zsolt: Igen, és drogos barátaim, ismerőseim voltak leginkább. Velük flangáltam.
Fekete Ágnes: Nem volt lakásod?
Könözsi Zsolt: Volt lakásom. Az édesanyám lakását örököltem meg. Tele voltam tartozásokkal, 800 000 Ft-tal tartoztam barátoknak és dealereknek. Ultimátumot adtak: egy hónap alatt ki kellett fizetnem a tartozásaimat, ha életben akartam maradni. Nagyon féltem, és mivel nem volt más eszköz a kezemben, ezért a lakással kezdtem valamit. Nem akartam teljesen elveszíteni, ezért eldöntöttem, hogy kisebbre cserélem. Nem volt széles ismeretségi köröm, egy drogos barátomhoz fordultam segítségért. Neki is volt egy drogos ismerőse, egy ügyvéd, aki belevezetett egy lakásmaffia-csoportba. Kifizették a tartozásomat, ígérgettek fűt-fát, még egy szerződést is aláírattak velem, amit nem kellett volna aláírnom. Három hét múlva már nem volt meg a lakásom. Kétségbe voltam esve, nem volt hova mennem. Az utcákat jártam, elmentem az úgy nevezett barátaimhoz, kértem őket, hogy adjanak szállást, de nem segítettek. Fájdalmas volt arra gondolni, hogy az, amiért az anyám egész életében dolgozott, hirtelen semmivé vált. Engem úgy neveltek, hogy vigyázni kell arra, amiért az ember megdolgozott, és spórolni is tanítottak. Teljesen elrugaszkodtam attól, ahonnan indultam. Az utcán álltam, és nem tudtam hova menni. Reménytelennek láttam mindent: hideg volt, jöttek az ünnepek, magányos voltam. Sok minden megfordult a fejemben, még az életemnek is véget akartam vetni. Utólag örülök, hogy nem tettem meg. Alkalmazkodni próbáltam az utcához. Csütörtök esténként a Moszkva térre jártam, ahol melegételt osztottak. Kéregettem is. Szégyelltem magam.
Fekete Ágnes: Az autók között kéregettél, ahogy olyan gyakran látni?
Könözsi Zsolt: Nem, az utcán. Kértem az emberektől telefonra pénzt, kajára.
Fekete Ágnes: Adtak? Hogyan működött?
Könözsi Zsolt: Változó volt. Volt, hogy órákon át semmi, de olyan is volt, hogy fél óra alatt 500 Ft-ot sikerült összeszednem. Az volt ebben a nehéz, hogy közben elvonás alatt álltam. Nem tudtam tisztálkodni, kilátástalannak láttam mindent, és még a függőségemmel is meg kellett küzdenem. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan menjen tovább az életem. Két hónapig tartott, amíg elfogadtam, hogy az utcán vagyok. Többen javasolták, hogy menjek a hajléktalan szállóra, és meg is próbáltam, de ünnepek előtt mindig foglaltak. Nem tudtam bejutni sehova. Azt is tudtam másoktól, hogy ott is farkastörvények uralkodnak. Megismerkedtem egy hajléktalannal, aki már 8 éve a Megyeri úton lakott egy összetákolt, takarókból álló otthonban. Mondta, hogy segít nekem elindulni ebben a világban. Szeretettel fordult hozzám, sok mindenre megtanított. Elmondta, hogy fel vannak osztva a helyek, nem engednek maguk közé bárkit a hajléktalanok. Ez is egy külön kasztnak bizonyult. Kéregetésből, lim-lomok gyűjtögetéséből tartottuk fenn magunkat. Ő maximum 1000-1500 Ft-ot tudott összeszedni egy nap, de elégedett volt ezzel. Én loptam is a közértekből kávét, cigit, amiket aztán eladtam, és az értük kapott pénzből kábítószert vásároltam, amivel túl tudtam élni egy napot.
Fekete Ágnes: Mit fogyasztottál?
Könözsi Zsolt: Heroint.
Fekete Ágnes: Az jó drága lehetett.
Könözsi Zsolt: 3000 Ft volt egy kis pakk, abból amennyit tudtam, használtam. Most már eltelt egy év, és nagyon távolinak tűnik mindez.
Fekete Ágnes: Rossz erről beszélni, nem?
Könözsi Zsolt: Szégyellem magam. Bűntudatom van amiatt, hogy az édesanyám nevelése kárba veszett. Öt hónapot töltöttem az utcán, nem tudtam kilépni ebből.
Fekete Ágnes: Hol aludtál?
Könözsi Zsolt: Visszamentem oda, ahol korábban laktam. Ez egy lakótelepi ház, aminek a felső emeletén egy szeméttároló van. Ott aludtam.
Fekete Ágnes: Ez döbbenetes. A saját lakásod felett aludtál.
Könözsi Zsolt: Igen. Visszamentem oda, úgyis ott éltem korábban. Nagyon rossz volt.
Fekete Ágnes: Eladták a lakást? Lakott benne valaki?
Könözsi Zsolt: Igen, eladták. A lakásba soha nem mentem be. A gondnok tudta, hogy ott vagyok, vele többször is beszélgettem. Néha adott teát és ételt. Éreztem, hogy nem járhatok oda sokáig, mert nem tudtam feldolgozni lelkileg, hogy öt emelettel a lakásom felett, a szeméttárolóban alszom. Ezután parkokban aludtam.
Fekete Ágnes: Már jobb idő volt?



Könözsi Zsolt: Nem, tél volt. Szereztem egy pokrócot egy hajléktalantól. A Moszkva téri szociális munkásoktól meleg kabátot kaptam. Nap-nap után a túlélésért küzdöttem. Nem így néztem ki, ahogy most. Meghíztam azóta. Egy keresztyén otthonban élek. Úgy gondolom, hogy Isten kegyelmes volt hozzám. Olyan kegyelmet kaptam, amit nem tudok feldolgozni. Meghatódok, amikor erről beszélek valakinek: van mit ennem, tiszta a ruhám. Számomra ezek a kegyelem jelei.
Fekete Ágnes: Hogy kerültél az otthonba?



Könözsi Zsolt: 1998-ban volt egy kábítószeres barátom, aki Ráckeresztúron gyógyult meg. Azóta normálisan működik az élete. Most már tudom, hogy nincsenek véletlenek. Az Istennek köszönhetem, hogy találkoztam vele a Blaha Lujza téren. Ő javasolta, hogy jöjjek Keresztúrra. Mindegy hogy mibe, de kapaszkodni kellett valamibe. Itt nagy szeretettel fogadtak az emberek. Az Istentől kapott szeretetükkel fordulnak a többi ember felé. Hihetetlen ez az egész. Itt ülök, miután senki nem fogadott be, nem tudtam senkitől segítséget kérni. Egy forint nélkül, egy koszos reklámszatyorral kerültem ide, és kitárt karokkal fogadtak: megfürödhettem, kaptam enni. Csodálatos dolgok ezek.
Fekete Ágnes: Hogy jött be a történetedbe a hit?
Könözsi Zsolt: Furcsa volt nekem, hogy evés előtt és utána is imádkoztak. Az áhítatok fogtak meg először, pedig korábban soha semmit nem jelentettek nekem ezek a dolgok. Olvastam pedig az Újszövetséget is, de akkor nem jött át az az üzenet, amit most már értek. Azok a betűk, a jelentésük világossá váltak. Ez is egy csodálatos élmény. Ahogy megyek végig az utcán a hidegben, átérzem azt, amit tavaly éreztem. Szeretnék visszamenni ahhoz az emberhez, aki segítő szándékkal fordult felém, hogy egy jó szóval, meleg étellel én is segíteni tudjam őt. Amikor visszamegyek az otthonba, meleg ágyban alhatok. Ezt csak az tudja átélni, aki benne volt.
Fekete Ágnes: Mióta vagy Keresztúron?
Könözsi Zsolt: Lassan 9 hónapja.
Fekete Ágnes: Mi lesz utána?
Könözsi Zsolt: Hivatásos jogosítványom van, korábban kamiont vezettem belföldön. A papírjaimat sikerült rendbe hoznom, de rendőrségi ügyeim még vannak. Amikor az otthonba kerültem, felhívtam a rendőrséget és a bíróságot, hogy megadjam az elérhetőségeimet. Szembe akartam nézni a múltammal, hogy lezárhassam. Valószínűleg büntetéssel fog záródni az ügy: többször is loptam.Szeretnék iskolába járni, bepótolni azokat, amiket elmulasztottam. Le szeretnék érettségizni.
Fekete Ágnes: Hol fogsz lakni?
Könözsi Zsolt: 14 hónapig tart a terápia, amiben részt veszek. Utána maradhatok az otthonban, nem tesznek ki csak úgy az utcára. Sokan élnek így. Munkát is könnyebb szereznem, mert nem egy koszos, ápolatlan embert fognak látni. Keresek egy gyülekezetet, ahova beépülhetek. Látom az életem értelmét, ami azért fontos, mert az elmúlt években céltalanul éltem. Imádkozok azért, hogy Isten szabadítson meg a függőségemtől. Hiszek.
Alapvető életvezetési problémákkal küszködtem, és ezeket most kell megoldanom, 36 éves koromban. Tervezni kell, célokat kell kitűzni. Amire gyerekkoromban neveltek, azt kiszorította a kábítószer, a függőség. A szenvedélybetegség egyik legsúlyosabb következménye, hogy az ember nem tudja kezelni az érzéseit, inkább elnyomja a kábítószerrel. Most, hogy tiszta vagyok, meg kell küzdenem az érzéseimmel.
Fekete Ágnes:Visszatekintve az utcára, szeretném megkérdezni, hogy hogyan látod te, aki benne voltál: valóban olyan iszonyatos űr van, amiben nem találják meg a segítő pontot?
Könözsi Zsolt: Jó kérdés. Nehezen tudnak kilépni az emberek. Kilátástalannak látják a helyzetüket azok, akik hosszú éveken át az utcán éltek. Nem tudják elképzelni azt, hogy valaha is talpra fognak állni.
Fekete Ágnes: Mit lehetne tenni?
Könözsi Zsolt: Szerintem az embereknek közösen kellene ezt rendbe tenni. Mindenképpen több szállóra van szükség, ahol kultúráltabbak a körülmények, és ahonnan el lehet indítani az életet újra. Életvezetési terápiára is nagy szükség lenne.