Amikor a háború vihara országunkat is elhagyva messze Nyugatra vonult, az új
világban Isten gyermekei, a hívő nép, jó alkalomnak találta az időt az Igemag vetésére. Sok
családban gyász volt, sok érték megsemmisült. Az emberek kénytelen voltak a maguk,
vagy a környezetük életében tapasztalni és látni, hogy a túlélés nem mindenkinek sikerült.
Sok életet, sok kincset a tűz, a bomba, "a rozsda és a moly megemésztett", vagy a tolvajok
ellopták. Az ilyenek szívükben tanácstalanok voltak, mert nem tudták, hogy mit és hogyan
kell tenni és élni tovább. Nem tudták, hogy milyen kincset érdemes gyűjteni, amely
minden vihart túl él. Az ilyen idők és alkalmak az Isten alkalmai voltak minden időben, így
most is. Itt várt a nagy feladat a hívő népre, hogy adja tudtul a gyászolóknak és vesztes
szívűeknek, hogy Isten a sötétben is tud fényt gyújtani, a rosszból is tud jót kihozni.
A mi
családunk is most már - rajtam kívül - teljes odaadással vitte és hintette a békesség
evangéliumát és a vigasztalásnak Igéjét.
Ahol csak gyászról hallottak, mentek oda és
vigasztaltak. Tehették, mert ők előbb voltak gyászolók és vesztesek és
rá tudtak mutatni
Jézus Krisztusra, az Élet Fejedelmére,
aki őket is meg tudta vigasztalni, és a nagy űrt ki
tudta tölteni a szívükben. Ahol szükséget láttak, oda vittek, mert tudták, hogy náluk azért
maradt meg, hogy legyen miből adni azoknak, akiknél még az életszükséglet is elveszett.
Édesapám mondta a gyülekezetben, hogy jó lenne, esténként házi istentiszteleteket
tartani nálunk a tanyán.
Biztosan sokan eljönnének az érdeklődők. Úgy látjuk, sokan
éhezik az Igét. A testvérek elfogadták a hívást, és attól kezdve a téli hónapokban minden
héten egy este hangzott az Ige hívogatása az éneklő és zenélő fiatalok közreműködésével.
Én furcsának találtam, hogy édesapám és bátyám elindulnak tanyáról, tanyára és
hívogatják az embereket az esti istentiszteletre.
Nem tetszett nekem, hogy templomot
csináltak a szobáinkból. Különösen azt szégyelltem, hogy azok a gyerekek és szüleik is
jöttek, akiket én tanítottam a közeli tanyasi iskolában. Ugyanis megválasztott a községi
iskolaszék abba az iskolába első számú tanítónak, amelyikben én magam is tanultam az
abc-t. Az istentiszteletekre nekem is illett bemennem, ha már mások olyan messziről
eljöttek a nagy hóban és hidegben. Igyekeztem túl tenni magamat ezen a feszélyezettségen,
egészen addig, amíg egyszer Sallai bácsi, a prédikátor, ki nem imádkozott engem a nagy
nyilvánosság előtt.
Először hálát adott azért, hogy ez a ház befogadta az Úr Jézust és helyet
adott az Ő Igéjének. Aztán pedig kérte az Urat, hogy áldja meg az Ige hallgatóit, a kicsiket
és nagyokat. Különösképpen pedig, hogy áldja meg e ház kemény szívű fiát az én
voltam, aki nem akarja tudomásul venni azt a nagy kegyelmet, amiben ennek a hajléknak
a lakói részesültek. Akkor én nagyon felháborodva mentem ki, és a végén megkértem
édesanyámat, hogy mondja meg Sallai bácsinak, hogy ha mégegyszer engem
"kiimádkozik", vagy kiprédikál, én többet be nem teszem a lábam az istentiszteletre.
Édesanyám csak ennyit mondott:
"Kisfiam, jót akar neked Sallai bácsi".
Azt feleltem
haragudva, hogy tartsa meg ezt a jót magának. Többet Sallai bácsi nem kompromittált. Azt
is tudom, hogy gyakran megemlékezett rólam imáiban, amikor én nem hallottam.
A kisebbik fiú ideje
Ezek után egy fedél alatt két különböző világ élt. Én éltem a magam világát, mint
annyi más világi fiatalember, a testi élvek gondolatkörében.
Ők pedig négyen, egy
teljesen más életfelfogást vallottak. Nekem néha úgy tűnt, mintha egy idegen bolygóról
érkeztek volna erre a földre.
Amin én nevetni, vagy örülni tudtam, azon ők szomorkásan
fejüket csóválták. Viszont amin ők tudtak örülni, az engem hidegen hagyott, sőt nagyon
idegesített. Így egyre ritkábban voltunk együtt még bátyámmal is, mert nem volt közös
témánk. Néha úgy éreztem magam, mint egy idegen test egy élő szervezetben. Mint egy
farkas a bárányok között, aki hol ebbe, hol abba mart bele valamiért. Ők pedig csendesen
válaszoltak nekem és igyekeztek inkább kikerülni, hogy minél kisebb legyen az
összeütközési felület.
Ha magamra hagytak, úgy éreztem, hogy kiközösítettek, ha pedig a
közelemben voltak, azt hittem, hogy meg akarnak missziózni, azért beszélnek lelki
dolgokról.
Már így éltünk több mint egy fél éve, amikor egyszer bátyámmal kettesben
voltunk otthon. Láttam, hogy mondani készül valamit. Egyszer aztán a dolgok közepébe
vágva, egy kérdést szögezett nekem igen erélyesen.
"Te Jóska! Tudod te, hogy a missziót mennyire gátolod? Hogy milyen sokan néznek rád,
és azt vágják nekem is a szemembe a volt barátaim és tanulótársaim, hogy téged térítselek
meg, ne őket, de neked több eszed van, és nem tudlak úgysem elbolondítani. Nem akarlak
én elbolondítani, de valamit meg kell mondanom:
Te nagyon jól tudod, hogy az Úr mit
cselekedett a családunkban. Tudod, hogy apukáékra rátette a kezét, miután látta, hogy
fogadásukat nem akarják megtartani. Szemeink előtt törte össze a szívüket, hogy Feléje
forduljanak. Azt is tudod, hogy pici gyermekkorunkban mind a hármunkat Neki szenteltek
önmagukkal együtt. Ők összetörve megtértek Hozzá.
Hisszük, hogy Jucika is az Úrnál
van. Ugyanis ő olyan szelíd, alázatos szívű tiszta leányka volt, hogy mindenki úgy
mondta, hogy ő nem is erre a világra valló, mint ahogy később úgy is történt, amikor az Úr
magához vette. A családban senki nem olvasott Bibliát, csak ő. Vasárnap délutánonként
nem szórakozni ment a barátnőivel, hiába jöttek érte és édesanyám is küldte, hanem fogta
a piros szélű Bibliáját, egy plédet és kiment a kertbe. Nem szeretem ezeket a lányokat,
olyan üres beszédük van! - mondta.
"Én is elfogadtam az Urat és Jézus Krisztust, mint Megváltómat."
mondta a bátyám.
"Te mire vársz? Ne várd, hogy összetörjön, ne várd,
hogy fájdalommal vonjon magához. Gyere, míg szépen hív. Téged is odaszenteltek
apukáék!" Ekkor én nagy haragra gerjedtem és odavágtam a szavakat:
"Hagyjatok nekem
békét, úgysem leszek én hívő, akármit csináltok. Ez nekem nem élet. Ha össze fog törni,
az én leszek, ha fájdalmam lesz, nekem fog fájni. Semmi közötök hozzá!"
Ezzel
kirohantam, becsapva magam után az ajtót. Bátyám nekem többet ezekről a dolgokról nem
szólt. Ha engem emlegettek neki az ismerősök, csak ennyit mondott:
"Jóska tud mindent.
Az Úr is tud róla, a többi a kettőjük dolga."
Szeptember első napjaiban azonban valami olyasféle dolog történt velem, ami akkor
nem látszott nagy jelentőségűnek, csak később vált azzá. Az történt, hogy a szeptemberi
iskolai beiratkozáskor erős fejfájásom lett, és lázra is gyanakodtam. Félbe hagytam a
beíratást, hogy holnap folytatom. De csak nem szűnt a fejfájásom, ezért elmentem az
orvoshoz. Az lázat mért, röntgenezett, és a vizsgálat után közölte velem, hogy
izzadmányos mellhártya gyulladásom van, azonnal kórházba kell mennem, hogy
csapoljanak. Ne is menjek haza, mert így is el vagyok késve. Üzentem haza, hogy
Nyíregyházára kórházba mentem és hozzanak be ruhát.
Itt kezdődött el életemnek az az
időszaka, amikor egy láthatatlan Valakit éreztem állandóan magam körül, aki figyelve
engem, keresztezi terveimet és sorompókat állítva utamba áll. Nem tudtam én akkor még,
hogy ki az a Valaki, csak volt bennem egy félelmetes sejtés, hogy talán csak nem az
Isten?
Az első akadály az volt, hogy nem tudtak csapolni, vagyis a vizet nem tudták
leszívni a tüdő és a mellhártya közül. Már a próbacsapolás sem sikerült, mert a víz
egészen megkocsonyásodott. Ki kell feküdni, mondták az orvosok, hogy a víz
felszívódjék. Ez lehet, hogy egy hónapnál is tovább fog tartani. Megrémültem, mert én
októberre terveztem az esküvőmet. Már a negyedik hétnél tartottam, de még semmit sem
javultam. Továbbra is hőemelkedés, étvágytalanság és fulladás gyötört. A kórteremben én
voltam már a legrégibb beteg, mert vagy haza mentek, vagy meghaltak a szobatársaim.
Volt időm mindenről gondolkodni.
Édesanyám első alkalommal mikor bejött, hozott
egy Bibliát is. Mondta, hogy olvasgassam, ha szükségét érzem. De én akkor még nem
éreztem szükségét, sőt, amikor kérdezte a diakonissza nővér, hogy "Bibliát tetszik olvasni
tanító úr?", akkor én sietve feleltem, hogy nem, csak idehozták, és gyorsan eltettem az
éjjeli szekrény alsó fiókjába.
Ahogy aztán teltek, múltak a hetek, mind jobban kétségbe
estem. Láttam magamat lassan elszáradva megsárgulni, mint a szomszéd tüdőosztály
betegeit, akiket már hetek óta figyeltem.
Legtöbbjük útja pár hónap után a hullakamrába
vezetett.
Akkor a penicillin kezelés még ismeretlen volt nálunk, Nyugaton kezdték
alkalmazni. Mikor pedig kálcium kezelést kezdtek adni (meszesítő), sejtettem, hogy a
tüdőmön tbc beszűrődés lehet. Kérdéseimre csak annyit mondtak, hogy
elővigyázatosságból adják. Ilyen kétségek között vergődtem. Önkéntelenül is gondolataim
a bátyám és Sallai bácsival való nem olyan régen folytatott beszélgetések körül forogtak.
"Ne várd, hogy összetörjön, hogy fájdalommal vonjon Magához, gyere, míg szépen hív
stb."- aztán
"...Szép tervei vannak magának Józsikám, csak egy fogyatkozása van ezeknek
a terveknek, hogy Istent kihagyta belőlük. Ember tervez, Isten végez..."
stb. - Hát ez
lenne az? Hát igaz lenne, hogy Isten, ha egyáltalán van, törődne ilyen por, féreg,
nyomorult emberrel, mint én? Volt nekem valamilyen homályos istenképzetem. Az
értelem azt diktálta, hogy valakinek lennie kell, magától semmi nincs, de abba nem fért
bele az ilyen kicsinyeskedő, férgekkel is bíbelődő Isten. Ha van is, akkor az egy olyan
transzcendens, kívülálló Isten lehet, aki kint az Univerzumban van és alkotja a maga
galaktikáit tetszése szerint. Most pedig mégis úgy érzem, mintha itt lenne az ágyam körül
és mindent úgy intéz, hogy semmi se sikerüljön. Mintha én lennék a kórterem
középpontjában és minden értem történne, még a haldoklók halálhörgése is, hogy
rémisztgessenek.
Mostmár elő-előveszegettem a Bibliát az alsó fiókból és olvasgattam
Dávid bűnbánati zsoltárait. Ekkor azonban még úgy vettem, hogy ezek a zsoltárok nem
az enyémiek voltak, hanem a Dávidéi. Az ő szívéből fakadtak, én csak utánoztam Dávidot,
amikor olvastam őket.
Utána újból az orvosokat zaklattam, hogy tegyenek már valamit
velem, ne sorvadjak itt el a szemük láttára.
De csak széttárták a kezüket és nem tudtak
tenni semmit. Egészen mélyen a szívemben volt egy magamnak is alig bevallott gondolat,
hogyha én egyszer - azt tudnám mondani annak az Istennek, hogy könyörüljön rajtam,
gyógyítson meg, ha tud, és akkor én is odaadom magam Neki, mint valamikor a szüleim
tették. - De az ilyen mély titkos gondolataimat gyorsan elhessegettem magamtól és újból
az orvosoktól, az emberektől vártam a segítséget. A vonakodás az esetleges odaadásomtól
elsősorban azért volt, mert tudtam, hogy ez a szerelmemtől való elszakadást jelentené.
Ebből az én új életfelfogásomból ő semmit sem értene. Fogadást is féltem tenni Istennek,
mert már akkor tudtam szüleim életéből, hogy azt meg is kell tartani, mert úgy járhatok,
mint ők. Megkeresheti rajtam is az az Isten az odaszánást. Novemberben járt már az idő,
amikor mind jobban és jobban hallatta hangját az a mélyről jövő szelíd, biztató indulat:
"Tedd meg! Indulj el! Meglásd, megsegít!"
Egy őszi vasárnap késő délutánján, amikor a
hőemelkedések már jelentkezni szoktak, a kórházi ágyamon feküdtem sötét,
reménytelen gondolatok között. Kitekintettem az ablakon a vörhenyesen bevilágító,
lemenőben lévő tűzgolyóra, és akkor bentről jött az ellenállhatatlan, jól ismert hang:
"Most
tedd meg! Ne várj tovább!"
Akkor én fejemre húztam a takarómat és elmondtam életem
első imádságát annak az Istennek, akit már tudtam, hogy van, akitől féltem és
menekültem már hosszú ideje. Eltűnt akkorra már előlem minden visszahúzó erő és akarat
s ezt mondtam:
"Istenem! Édesanyám Istene! Könyörülj rajtam is, ahogyan őrajta
könyörültél. Gyógyíts meg engem is, és bocsásd meg minden bűnömet és ellenkezésemet,
akkor én odaszentelem az életemet és Neked szolgálok!"
Azonnal olyan csodálatos
nyugalom és békesség töltötte be a szívemet, hogy a szomszéd beteg társaim csak arra
lettek figyelmesek, hogy leszállva az ágyról örömteli, mosolygós arccal közöltem velük,
hogy én most már hamarosan haza megyek. Honnan tudom? kérdezték. Mondtam nekik,
hogy imádkoztam és Isten adta szívembe ezt a tudatot és bizonyosságot. Sajnálkozva
néztek össze és mosolyogtak rajtam. De én nem törődtem velük, mert én tudtam azt, amit
ők nem tudtak. Másnap bejött édesanyám és látja, hogy vidám arccal fekszem. "De jó
kedved van kisfiam! Igen, anyuka, mert hamarosan haza megyek. Honnan tudod fiam?
Ki mondta? Vasárnap nincs vizsgálat. Az este mondták anyuka. Ki volt itt? Miskáék
nem tudtak bejönni hozzád a fiatalokkal, mert siettek a konferencia után a vonathoz, pedig
szerettek volna.
Most jó, hogy nem jöttek (máskor sem örültem nekik igazán), mert
valaki más volt itt. Kicsoda fiam?
Az Úr Jézus, és azt mondta, hogy elfogad és
könyörül rajtam."
Erre édesanyám hangtalanul ráborult az ágyamra és csak ennyit
suttogott visszafojtott zokogással:
"Köszönöm Istenem, hogy meghallgattál minket!"