HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapján

Papp Miklós
Szabadulás az alkoholtól Dömösön
/Visegrád 2005./

Kedves ismeretlen, szeretettel köszöntelek!

Az illendőség úgy kívánja, hogy bemutatkozzak. Papp Miklós vagyok, erdőmérnök, (testileg) 55 éves múltam. Csillagszemű párommal és két csöpp gyermekünkkel 27 esztendeje költöztünk Budáról Visegrádra. A jó Isten kegyelméből kicsivel több, mint tíz éve választhattam élet és halál közül. Dömösön nem csupán az alkohol rabságából szabadultam, de élő hitet (és reményt és szeretetet), s hozzá új életet nyertem.



Kolozsvári származású Édesapám katolikus, győri születésű és rokonságú Édesanyám evangélikus volt. Bátyám is, én is evangélikus keresztségben részesültünk. Kisgyermek korunkban szüleim vittek istentiszteletre, járattak hittanra, ami az ötvenes években nem volt magától értetődő. A tizenéves fiúkkal és a korszellemmel egyre nehezebben bírtak, és konfirmációnk után már nem erőltették a templomba járást.
Mélyre, nagyon mélyre, igen szűk kis rekeszbe rekesztettem el az Istent a szívemben, és küzdöttem ellene az agyamban évtizedeken keresztül. Azért nem mondom, hogy eltemettem, mert az Élő Istent nem lehet eltemetni, csak elvetni, vagy megtagadni lehet. Még mindig gyerekkori emlék: 13. születésnapomon leakasztottam a keresztet az ágyam fejétől, és kitettem helyette egy gondosan formált papírt "Holtomig követem Darwint" felirattal.
A nagy bajba, halálos veszedelembe került, sodródott emberben feltámad az életösztön, s ki hamarabb, ki később, de szinte mindenki a Teremtőjéhez fordul a nagy veszedelem idején. Így jártam magam is a kilencvenes évek derekán, amikor a kiúttalanság, tehetetlenség, reménytelenség vermében már ellepett az ital. Fűszál se nagyon akadt, amibe kapaszkodhattam volna, s az erőm is fogytán volt. Fuldokoltam.



"Tarts meg engem, Istenem, mert Benned bízom !"
(Zsoltárok 16:1)



Ez volt az első Igém, amit Balog Zoli bácsitól vagy Margit nénitől kaptam,mely mérföldkő és alap is egyben. Egy vasárnap (az akkoriban szinte állandósult kómás állapot egy rövid szünetében) éppen siratgattam magam bús magányomban, amikor a tévében egy bizonyságot tevő pár a szabadulásukról és Dömösről beszélt. Dömös közel van, döntöttem el, és másnap, éppen a 45. születésnapomon elmentem, bekopogtam, habár nyitva volt az ajtó.
Zoli bácsi, Margit néni és mind a többiek eddig tán soha meg nem tapasztalt szeretettel fogadtak, melyben nem volt tolakodás, nem volt hamisság vagy érdek. Érdeklődésük pedig egyszerre volt tapintatos, visszafogott és őszinte. A hajdani szakszervezeti üdülő az otthon melegét árasztotta. Megbeszéltük, hogy a következő gyógyító alkalomra eljöhetek, melyet azután némi szorongással és kíváncsisággal vártam, miközben vedeltem tovább.

"Tarts meg engem Istenem, mert Hozzád menekültem!"
(Zsoltárok 16:1)
Ez a fenti Igének másik fordítása. A bizalom fontos, de fontos az is, hogy a bajban hová, kihez fordulunk. Ma már tudom, hogy Isten a szabadító kegyelmével velünk van. Megváltó szeretetének minden melegével értünk munkálkodik, megőriz bennünket minden bajtól és gonosztól, ha nem fordulunk el Tőle. De ugyanakkor Isten az embert szabadnak teremtette, és bizony van így: életről - halálról, örök életről - örök kárhozatról nekünk kell döntenünk.
Csodálatos két hét volt, utólag csupa pirosbetűs ünnep. Az első napok még a sűrű homályban, nagy vergődések között teltek, de azután lassan oszladozott a köd meg a sötét. Kezdtem felfogni a szavakat, meghallottam az éneket, megláttam a napot, a holdat, a csillagokat, éreztem a teremtett világ márciusi ébredését az orromban, és kezdtem érzékelni úgy az emberek, mind az Isten felém áradó szeretetét. Újjászülettem, mert újjá kellett születnem.
Dömös a békesség, a szeretetet és az Istenre találás boldog szigete! El szoktam mondani, hogy amikor a szabadulás örömével a lelkünkben kilépünk a kapun, akkor kint ugyanaz a bolond világ, ugyanazok a lehetetlen emberek és körülmények, ha tetszik tajtékzó tenger fogadja az embert, melyből menekülve a szigetre léptünk, de valami döntően megváltozott. Nem csak Isten van velünk, mi is Vele vagyunk, Rá tekintünk, Rá bízzuk magunkat. Mások lettünk.


A lelkieken túl is vannak persze a szabadulásnak örömei, praktikus örömök. Például nem lesz rosszul az ember, ha bármely okból mégiscsak józannak kell lennie, érzékelni tudja a világot maga körül, lelkiismeret-furdalás nélkül ülhet a volán mögé, bármikor tud levest enni, alá tudja írni a nevét, ajtót tud nyitni a postásnak. Furcsa, de meghatározó, hogy az embernek hirtelen viszonylag sok ideje támad, hiszen szabad, és nem zárja kóma-ketrec, kóma-bilincs.
A sok idő persze egyre kevesebb. Rájön az ember, hogy vannak tennivalói ebben a világban, mert Isten mégsem csak téblábolásra teremtett bennünket. Először próbáltam rendet rakni a fejemben, azután magam körül is a táguló körökben. Az otthon, a család, a munkahely csupa szétesettség, ziláltság, kosz, nyomorúság. Rendbe kellett sok mindent tenni, ki kellett szellőztetni, sebeket kellett begyógyítani, újra kellett teremteni szeretetet, megértést, bizalmat.
Édesanyám nagyon örült a szabadulásomnak. Ő mindig hitte, hogy kikerülök ebből az örvényből. Azóta csillagszemű párom is megbékélt velem, úgy gondolom, hogy meg is bocsátott. Igen kemény dió volt a két tizenéves gyermek, akik akkor éles-dacos kritikával szemlélték apjukat. Most már a maguk útját járják, a nagyobbik sajnos eléggé belemerevedett ebbe a dacba, a kisebb viszont elrendezte magában a múltat, és közelebb áll, mint valaha.
Feleségem édesanyját tavaly nyáron, édesanyámat most tavasszal temettük. Hiányoznak nagyon, de hittel hiszem, hogy Megváltó Urunk révén, immár Vele örvendhetnek Isten szeretetének. Nehéz elgondolni, hogy édesanyám hogyan élte volna meg, ha neki kell engem eltemetnie. Lányunk viszont szült két szép gyermeket, egy fiúcskát és egy kisleányt, akik Istennek hála egészségesek, csodálatosak, gyönyörűek. Nagyon jó megérni az unokákat!
Fontosnak tartom, hogy szót ejtsek egzisztenciális dolgokról is. Szabadulásomat közvetlen követően ment csődbe kicsiny építőipari cégem. Úsztunk az adósságban. Kerülgetett a munkanélküliség, és nem volt nagyon mit ennünk. Igen nehéz idők voltak. Lakásunkat kicsi híján eladták a fejünk fölül. A fűtését is meg kellett oldjuk. Előbb gyermekeink gondjai, majd az utóbbi években édesanyáink súlyosbodó betegségeinek terhei nehezedtek ránk.

El nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett volna kibírni piásan és hitetlenül. Túlélni persze sehogy. Az orvosok két, három évnél többet akkor nem jósoltak nekem. És lássatok csodát! Istennek hála nem csak kibírtuk, de gyarapodni kezdtünk. Kifizettük tartozásainkat. Megmaradt a lakás, van fűtés, van jó állásom, nem éhezünk. A munkámat pedig nagyon szeretem. A természetvédelemben dolgozom, a teremtett világért. Ezt hívják gondviselésnek.

Most pedig reggelente imádsággal és Istennel kelek, imádsággal és Istennel nyugszom el esténként. És napközben is, ha ráfeledkezem a teremtett világ gazdagságára, ha örömöm van, ha bánat ér vagy gondom, bajom, nehézségem támad, sokszor feltekintek Őrá, aki lehajolt hozzám, értem, megszabadított, és haj de hányszor megsegített. Istennek hála: élek, remélem, hogy tetszésére, enyéim és a világ javára. És sokaknak köszönet, akik szeretetükkel segítettek.
1. Kedves barátom, figyelj most rám.
Mért vagy szomorú, és miért nem vidám?
Ha életed üres és céltalan, hallgasd meg,
hogy mit tanácsol néked ez a dal:



Ne add fel a reményt, hisz van megoldás:
Jézus, ki a Golgotán érted adta magát.
Akármilyen életed volt eddig neked, hidd el,
hogy Jézus Krisztus akkor is szeret.

2. Sok mindent már megpróbáltál, nem volt benne jó.
Nem hallottál sehol sem egy vigasztaló szót.
Életed betölti most a keserűség.
Talán még azt sem tudod, hogy miért is élsz.

3. Kedves barátom, figyelj most rám.
Én is kerestem és megtaláltam már.
Jézust, ki eddig is mindig várt rám, és
betölti szívemet a teljes boldogság.