HITELES TÖRTÉNETEK
Varga István & Makai Rozália weblapja
Gönczi Gábor, azaz Doki bizonyságtétele
aki a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon munkatársa.
Számára itt nyert tartalmat és értelmet a karácsony ünnepe.
/2010.12.08. www.kimm.hu /

Édesanyám, édesapám sajnos alkoholfüggő volt, én lakótelepen nőttem fel - tipikus kulcsos gyerek voltam. Elég hamar találkoztam a szerekkel, elkezdtem drogokat fogyasztani és annak rendje-módja szerint lefelé csúszni a lejtőn. Bűnöztem, sok keserűségen átmentem, tíz éven át züllöttem, de Isten úgy akarta, hogy ne legyen így vége. Kábítószer túladagolásaim eredményeként többször újraélesztettek. Szóval elég mélyen jártam, de aztán elkerültem egy helyre, ahol segítettek nekem, és a mai napig azt gondolom, hogy ez nem volt véletlen. Amikor idejöttem, azt mondták nekem, hogy Isten hozott. A Válaszút Misszión keresztül kerültem Ráckeresztúrra a Drogterápiás Intézménybe. Elsőre nem sikerült leállnom, másodjára viszont igen. Azóta főiskolát végeztem szociális munkás szakon. Jelenleg egyetemre járok, mesterképzésre. Több helyen dolgozom, mai napig szenvedélybetegekkel foglalkozom ugyanabban a Drogterápiás Intézményben ahol gyógyultam.
Alig van emlékem a gyerekkori karácsonyokról. Állítólag voltak karácsonyok nálunk, én nem emlékszem rájuk. Amikor már úgy az eszemet tudtam, akkor fánk egyszer-kétszer azért volt, de a családomban nem voltak meghitt együttlétek, hogy mi most együtt ebédelünk, vagy hogy szenteste együtt kell lenni és akkor valami történik. Aztán, hogy ehhez Jézusnak mi köze van, azt nem tudtam. A szüleim valaha biztos megpróbálták jól csinálni - én vagyok a kisebbik testvér, nekem már rosszabb karácsonyok jutottak. A bátyámnak talán még lehettek jobbak, bár nem hiszem. Egyszer karácsonykor apám hazajött részegen, és leborította a fát. Hat-hét éves lehettem ekkor. Arra emlékszem, hogy leborította a fát, meg ordibálás volt. Ez később is megismétlődött - utána már nem volt fánk. Nem vettünk fát, mert úgyis leborul, és amúgy sem nagyon volt alatta semmi. Nem volt pénzünk, illetve nem volt a családunkban hagyomány az ajándékozás.


Érdekes, hogy abból az időszakból nincsenek ilyen fájdalmaim ezzel kapcsolatosan - természetesnek fogadtam el ezt az állapotot, hogy nekünk nincs, a barátaimnak pedig van. Amikor 24-én, szentestén is felkapuztam a barátaimhoz, hogy nem jönnek-e le játszani, és ők csodálkozó hangon feleltek, hogy buta vagy, hát szenteste van, sosem értettem. Miért nem jönnek le este játszani? Most úgysincs suli, és miért is kellene együtt lenni a családdal? Emlékszem olyan képekre is, amikor leesett a hó, néztem ki az ablakon, és láttam, hogy máshol égnek a villanyok, villognak a karácsonyfaégők. Nálunk meg ment a tévé, vagy, ha már apám esetleg lefeküdt, akkor szerencsére csönd volt. Anyám mindig szólt, hogy maradjunk csöndben, nehogy apám felébredjen. Ő sokszor volt részeg, anyám is sokszor ivott, és akkor a bátyám a szobájában volt, én is az enyémben, játszani meg nem jött le senki. Én lemehettem akár szenteste is. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, vajon mi történhet más családokban. Amikor találkoztam a barátaimmal, mindenki mesélte, mit kapott, én meg azért örültem ennek, mert akkor játszhattunk az ő játékaikkal. Nem voltam szomorú emiatt. A lakótelepen, ahol laktam, nagyon sok gyereknek volt ugyanilyen karácsonya. Sokat nevettünk azon, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Kifiguráztuk a helyzetet, hogy kinek milyen részeg volt a faterja épp aznap, vagy nem is beszéltünk erről.
Nem tudtam, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, mindig csodálkoztam azon, hogy mindig leadják a Jézus-filmet. Miért pont karácsonykor? Unalmasnak találtam, hogy már megint Jézus-film van. Nem tudtam összekötni a kettőt. Amikor már cseperedtem, akkor a nagymamám próbált erről valamit magyarázni, de én azt tíz évesen nem értettem. Nekem nem beszéltek Jézusról.




Aztán jöttek a kamaszkori karácsonyok. Ott azért már voltak szomorúságok. Az iskolában mindig volt karácsonyi ünnepség, a barátnőm gondolkozott, mit vegyen a szüleinek. Volt egy áhítatos készülődés körülöttem - ekkor már éreztem, hogy nálunk nincs készülődés, nincs fa, nincs ünnepi vacsora. Alig vártam, hogy lemenjen a karácsony. Nekem ez az egész feszültséget jelentett, éreztem valaminek a hiányát, de nem tudtam, mi az. Nem tudtam, mások mire készülnek. Az volt a magyarázatom, hogy ez csak az ajándékozásról meg az erőltetett vacsorákról szól - pedig még a nagy rosszcsont haverjaim is otthon várták a karácsonyt. Amikor elkezdtem anyagozni, meg inni, akkor teljesen átrendeződött ez az egész. Gyakorlatilag menekültünk otthonról. Volt egy-két olyan ismerősöm, aki ugyancsak ilyen erőltetettnek érezte ezt az egészet. Velük mentünk el bulizni - a diszkók ugyanis nyitva vannak karácsonykor, ahogy a sörözők is. Ott lógtunk azokkal, akik szomorú arccal ültek ott, tudva, hogy valami hiányzik, valami elromlott - mi kamaszként ezt még nem éltük így át.



Ezután olyan karácsonyok következtek, amikor én már függő voltam. Ezek nagyon nyomorult emlékek. Nagyon nagy önsajnálat volt rajtam akkor. Éreztem valami szeretethiányt. Amikor kiürültek az utcák, még magányosabbnak éreztem magam. Pár beesett arcú ismerőssel lófráltunk valahova, haza nem mehettünk. Nem volt hova. Azon izgultunk, hogy legyen elég anyagunk az ünnepek végéig, mert köztudott, hogy a dílerek ilyenkor nem nagyon árulnak. Szenteste senki nem fog lejönni neked, a díler is próbál valamit csinálni, kikapcsolja a telefonját és nincs anyag. Elvonásban karácsonyozni, hát az keserű. Ebből az időszakból csak legrosszabb élményem van. Emlékszem, egyszer felmentem egy barátomhoz. Akkor még volt bennem anyag, be voltam állva. Délután négy körül éreztem, hogy mennem kéne, és nem akartam. Majdnem sírtam azon, hogy a barátom már érezteti velem, hogy mennem kéne, jönnek a családtagok. Lementem az utcára, már nem járt semmi, esteledett, én pedig odaverődtem pár hajléktalanhoz. Nem is ismertem őket, de nem akartam egyedül lenni. Elég szánalmas helyzet volt, főleg reggel, amikor ébredeztem, és nagyon fájt a megfagyott lábam. Körbenéztem, hogy kik ezek az emberek, büdös voltam, ők is. Elbőgtem magam, mert leesett, hogy karácsony másnapja van, és ez nem az a pillanat, amire vágytam.
Aztán volt olyan is, hogy a fogdán töltöttem a szentestét. Anyagot kellett szerezni, a karácsonyi forgatagban pedig nagyon jól lehet lopni. Az áruházakban viszont figyelnek. A családok mentek befelé vásárolni a gyerekekkel, jönnek ki nagy pakkokkal, engem meg bilincsben vezetnek kifelé. Ha bevisznek ilyenkor, akkor 48 órát töltök bent, mert szenteste csak ügyeletes van bent, biztosan nem fognak kiengedni. Ott nincs szentestei hangulat, nincs szaloncukor - el is lehet képzelni, hogyan érzi magát az őr, akinek szenteste egy olyan hülyére kell vigyáznia, mint én. Emlékszem, nem szaloncukrot, hanem töpörtyűt kaptam reggelire. Szőrös volt és keserű. Próbáltam nem sírni, meg erősnek lenni. De éreztem, hogy nem itt kéne lennem. Volt olyan is, hogy összeverve, bedagadt fejjel ért a szenteste - feltörtünk egy kocsit, és a tulaj észrevette. A társam elfutott, engem meg jól elvertek. Próbáltam nem gondolni semmire. Egy anyagosnak minden napja olyan, mint a többi. Akkor van öröm, ha több szerhez jut az ember. Voltak pillanatok, amikor magamhoz tértem, és láttam, hogy valami történik a világban, és én nem vagyok a részese ennek.




Már bent voltam az Otthonban, de még nem voltam megtérve. Tisztán emlékszem az első karácsonyra. Ez 2004-ben volt, jöttek a családok, jöttek ismeretlenek, akik ott gyógyultak, és egyszer csak ott lett százvalahány fő, és örültek egymásnak. Nekem már ez újdonság volt, hogy az emberek örülnek egymásnak. Istentisztelet volt, Jézus születéséről beszéltek - ekkor már tudtam, hogy ez hova köthető. Elmondták, értettem, de nem jelentett még ennél többet a számomra. Láttam, hogy az emberek együtt énekelnek, örülnek, esznek, van ünnepi vacsora… Azt éreztem, hogy ez olyan családias, ez olyan jó, nem az ajándékon van a hangsúly, hanem magán az eseményen, magán az örömhíren. Először fura volt a nagy tömeg, de nagyon tetszett a családias légkör, hogy szeretet van az egészben. Amikor már megtért emberként vettem részt egy ilyen ünnepen 2005-ben, akkor nagy áhítattal telt meg számomra ez az alkalom. Csodálat volt bennem, az ünnep megtelt tartalommal, lemorzsolódtak róla a klisék. Rájöttem az egész lényegére, hogy ez a tűz, ami köré oda kell ülni, és nem kell külön tüzeket rakni. Érdekes, hogy miután én Jézussal találkoztam, és elkezdtem így látni a karácsonyt, utána Isten megadta, hogy az édesanyámnak és a bátyámnak is legyen rá igénye, hogy mi karácsonykor együtt legyünk. Az édesapám már meghalt. Azóta minden évben van karácsonyunk, van fánk. A bátyámnak már van saját családja, néha kicsit zavarban vagyunk, hogyan is kell karácsonyt csinálni. Van ajándék, van ünnepi vacsora, kicsit még sántít, de mi így csináljuk - bár számomra a karácsonyt a mai napig a Drogterápiás Otthonban tartott ünnep jelenti, amikor van istentisztelet, amikor elmondjuk, miért vagyunk ott, hogy mi a lényeg. Együtt vagyunk és szeretjük egymást, nekem ez a karácsony.
A nyáron megnősültem. Az idén lesz a feleségemmel az első közös karácsonyunk. Nekem nincsenek mintáim, tradícióim ehhez. Nyilván lesz fánk, de nekem az a biztos pont, hogy 11 órakor istentisztelet van Ráckeresztúron. Hogy utána mit csinálunk, még nem tudom. Nyilván könnyebb lesz, ha már lesznek gyerekeink. A lényeg akkor is ugyanaz marad: a Krisztus szeretete.


"Ha tehát a Fiú megszabadít titeket,
valóban szabadok lesztek."
(János evangélium 8:36)

Dicsőség és hála az Úrnak! Ámen.

Hogyan segíthet a szülő a gyermekének?

Paul Washer: Mit jelent szeretni valakit?

Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon
2465 Ráckeresztúr, Rákóczi u. 45.
http://www.drogterapia.hu
Tel: 06 25 522 101, Mobil: 06 30 6944 882

 Szerkesztette: Makai Rozália      http://www.vargamakai.com

Ide írhatsz!



ÉLETRAJZOK, OLVASMÁNYOK, ÖRÖMHÍR DALOK